havazoo

Úgy néz ki minden kerék a megfelelő vágásba kerül. Vagy valami ilyesmi. Január vége van, ilyenkor illendő mínusz soknak lennie, és legalább rengeteg hónak esnie. Ha több az se baj.

Nade. Ha esetleg ezek össze is jönnek, akkor van a nagy vigyor, de bizony van árnyoldal is. A hó lesik, lefagy,le.. lényeg, hogy lassítja-bénítja a közlekedést, rosszabb esetben fenékre ülteti az embereket. Na igen. Ez tél. Ami viszont eddig kérem előfordult piciny hazánkban az már majdnem a beszarás. Még ha ez most közönséges is. Az.

Értse meg végre mindenki, télen nem +8 fokban kell napozni, és nem száraz, szürke tájat kell bámulni. Régóta problémám volt ez.

És lám, valaki meghallgatott, és méretes adag havat adott zoo-nak. Örülök is.

És itt jött képbe én egyetlen gépszerelmem, amiről oly sokat áradoztam. Tiszta nyál is lett minden. Pfuj. De komolyan.

Mivel tavaly áprilisában került hozzám nem volt még alkalmam meglesni milyen is havon a 25 éves Corolla. Nem is lehetne jobb. A sok, saccra…sok hó mgse kottyan, gond nélkül veszi az akadályokat. Illedelmesen tessékeli lefele az ívről az orrát, de ilyen az FWD. Sötét volt mire elértük a megfelelő helyet mindez kipróbálására, de nem is baj, mert így alkalmam nyílt képeket készíteni.

A poszt ezáltal átcsap képi beszámolóba, az most a lényeg. A nyálcsorgatás megengedett.

(Az első 3 kép teljes méretben megtekinthető itt.)

 A nap záró képe, fotózás utáni lépcsőház...

Hát igen. Pár hete hatalmas lendülettel újult meg az oldal, úgy gondoltam most aztán belehúzok, és ismét heti rendszerességgel közlök írásokat. Volt is ötlet, mert ugye nagy volt a „kiaknázatlan” időintervallum. De valahogy sosem jutottam el idáig. Most remélem sikerül.

Az utolsó poszt ha jól emlékszem a Chain bukásáról szólt.

 Azért le csekkoltam. A memóriám tökéletes, nem tévedtem.

Hát, az élet nem  állt meg, eltelt pár hónap. Hatalmas ötletek buktak el, de rengeteg került elő, és némelyik meg is valósult. Új dolgokat fedeztem fel, nagyszerű embereket ismertem meg.

Kezdjük sorban, de minden rendszer nélkül.

Szeptemberben ugye lement a Chain, hiányzott is piszkosul, de az idő múlásával meg elégedtem vele. Elkezdődött az (tan)év, lett ezernyi egyéb dolog, milliónyi szívás, pláne így az utolsó évben. Avattunk szalagot, illetve hát táncért cserébe adtak egy valamit számokkal, végén egy 24 karátos kitűzővel. Fasza. Komolyan. De hát ez is megtörtént, a sablon robot élet része. Jó ez erős, de valahol igaz. Nem rajongok érte, valószínűleg nem is fogok. Persze, ahogy vége ennek a korszaknak minden perce fog hiányozni, de akkor is. 

Még az év kezdetekor ismertem meg egy pirosat, nem is bántam meg. Nem kell ezt érteni. Innen származó ötlet alapján (és milyen szépen kanyarosan írtam ezt le) próbáltam meg ismét kamerát ragadni egy jóval kisebb volumenű, de „finomabb” téma kifejtése céljából (lehet, hogy valahol a mondat közepén elfogalmaztam magam, és értelmetlen, de sebaj).

Na ebből nem lett semmi. Bár az ötlet továbbra is tetszik.

Sokak szerint akkor ronthattam el dolgokat, mikor megnéztem az Annie Hall-t. Névről ismertem én Woody Allen-t, persze, meg talán egy körvonal is volt a megjelenéséről, de ennyi. Nem is tetszett a film. Eltelt egy kis idő, megint megnéztem. Kezdtem megérteni, rájönni. Innen vitt egyenes út az összes többi WA film felé. Hétalvó, Rádió aranykora, A világ második legjobb gitárosa, Füles, Csillagporos emlékek, és az összes többi. Tompul a memória, ugyanis az egész egy szupermarketben kezdődött, itt szereztem be ugyanis a Annie Hall forgatókönyvét. Tényleg. Na, így már rendben van az előzmény. Tehát felfedeztem ezt az embert, és filmjeinek nagy részét. Környezetemben nem igazán találtam rokon lelkekre, de hát akkor mi van. Semmi, süljön csak tovább a sok sügér (e pillanatban nem vagyok benne biztos, hogy az hal-e, de úgy rémlik) a maga olajában.

Rögtönzött hasonlat. Jó vagyok mi?

Tehát folytatva dolgokat. Van egy sajátos stílusa ezeknek a filmeknek. Eddig egyenlőre csak a „beteg” kifejezést hallottam rá, és valahol jogos is. Talán pont ez fog meg. Azt is tudom, van némi különbség bredpit és vudielen között megjelenésben, és hogy ez sok embert zavar, irritál, de én nem vagyok köztük. Szeretem a filmjeit, - a novellái kicsit fárasztóak, jobb azt képen látni-, és mióta kezembe került egy majd 600 oldalas interjúkönyv ez tovább erősödött. Változott a kialakult kép, de nagyon is pozitív irányban. Hihetetlen tempóban írja és rendezi filmjeit, még most is ennyi idővel, ami szimpatikus, tiszteletre és irigylésre méltó. A forgatásokon a szereplők ne kapnak konkrét utasítást a karakterre vonatkozóan, mégis minden flottul működik. Egy Woody Allen forgatás bizalmon alapszik. Mi ez ha nem csodáltra méltó.

Na ezt kifejtettem.

Muszáj megemlítenem a négy kerék világát, és az ottani nézeteimet. Szintén szeptemberben, a rutinvizsga környékén sokat gyakoroltam a vezetés egy elzárt betonplaccon. Egy idő után ment is minden, onnantól szólt igazán a színtiszta élvezetről a történet. Remek társ volt a most már 25 éves Corolla. Addig is rajongtam érte nem vitás, de abban az időszakban szerettem igazán bele. Korábban kifejtettem már, hogy nem különösebben szép, és nem is egy tipikus mai-fiatalos autó. De nem is akarom, hogy az legyen. Hol van ehhez képest bármi manapság divatos és közkedvelt jármű? Hogy van az, hogy ez a vén, kocka, kényelmi elektronikától mentes, jellegtelen valami a maga kb 400ezer forintos árával fizikai állapotában köröz bármilyen mai, 3-4 éves sokmilliós járművet? Csak ezt nem értik. Persze, nem ezzel fogsz elmenni a spanokkal hogy „elrugd” valamelyik egyenesben, és nem ezzel fogsz zsírokatdriftelni (istenem, ha tudnák) a parkolóban. Ellenben ezzel fogom beutazni a világot, eljutni messze innen eső tájakra. Bár ez most csak egy álom, mértne valósulhatna meg. Egy Ír túra nem is kivitelezhetetlen, viszont hihetetlen emlék.

Két igazán emlékezetes élményem van ebből az időszakból a Corollá-val kapcsolatban. Az egyik a már emlegetet placcon történt. Kora ősz volt, és a vizsgára gyakoroltam. Egyszerű szalon volt a fő feladat. Nem is volt vele gond, sikerült is tucatszor. Viszont tegyük hozzá, hogy szervo nélkül ilyesmit huzamosabb ideig csinálni nagy fájdalmakat okoz kar tájékon. És imádtam. Beültem pulcsiban, de 2 perc után legszívesebben ruha nélkül folytattam volna, annyira izzasztó művelet. És élveztem. Élveztem, csinálni, 20-30 menet nem is volt gond. A Nap lemenő félben volt, tökéletes, idilli hangulat volt.

A másik emlék sokkal szerényebb, és kevésbé akció dús. Mint mondtam hibátlan állapotú a jármű, egyedül csak az első lámpáján volt egy kőfelverődés. Nem okozott semmilyen baj, csak ronda volt. Mikor megérkezett az 5000 forintos taiwani üveg lámpa be is lett szerelve a helyi szervizben. Októberben történt mindez, délután. A Nap már le ment, de a fénye még bőven elég világossá tett mindent. A műhelyben már kész volt a Toyota mire leértünk, csupán a papírmunka váratott magára. Tipikus neonfény, fehér, olajfoltokkal tűzdelt csempe mindenhol. Az épület egyik falánál ML merci felett tanakodtak a mesterek, szép csapat gyűlt ott össze. Én pedig csak álltam a már szép szemű kocsival szemben. Nem történt semmi drámai, egyszerűen csak emlékezetes, és örökre megmaradó kép maradt az úgy. Műhely, kékes égbolt késői sárgás csíkokkal, és a Corolla.

Hát, ennyi.

Tovább haladva, és a témánál maradva térnék ki a Speedhunters világára. Az autókra kevésbé fogékonyak nyugodtan pörgessenek tovább. Napi 3-4 posztal bővül az oldal, gyakorlatilag minden pontjáról a világnak. Számomra utánozhatatlan hangulat járja át azt az oldalt. Élmezőnybe illő profi képek mindenhol, közép-európában ismeretlen szintű átalakítások, járművek százait vonultatva fel. Egy kapu, kapu ami a nagyvilág legjobbjait hozza el, és masszív nyálcsorgatásra ad okot. Ha csak egy olyan képsorozatot tudnék lőni, mint ami ott tucat számba megy… Sokat tanultam onnan, talán ezért is emeltem ki.

Hazai viszonylatban a totalcar ami stílusában igazán megfog. Őszinte, reális, objektív képet adó, és pazar stílusú írások kerülnek fel. Különösen élvezetesek a nagy öreg Csikós végeláthatatlanul hosszú posztjai, ommm és Winkler sajátos, szókimondó stílusú tesztjei, és Karotta ritka, de hozzám talán legközebb álló beszámolói, legyen szó egy dubai gumi-tesztről, vagy a saját Datsun projectjéről.

Tudom utóbbi két téma nem igazán megható, és inkább hétköznapi, mintsem világmegváltó, de miért hagynám ki őket? Szeretem.

2009. 12. 24.-én hallgattam meg először a Körkorképet. Már akkor sem rajongtam a hazai hiphop élet szüleményiért, ma se nagyon. De ez az album megfogott. Kotta – Életzajok című klipje kapcsán jutottam el az akkor debütáló Punnany Massif számhoz, a Telik-hez. Mára ez lassan bevonul a köztudatba, de akkor még nem volt divatszám-kezdemény. Akkor még épp hogy fel lehetett lelni valamit is erről a pécsi formációról. Persze nem regélni akarok az akkori helyzetről, csak visszagondolva furcsa. Azon a télen rongyosra hallgattam az albumot. Más volt mint addig bármi. Végre nem a telepről, az utcáról, és  a bandákról beszélt valaki. Aki nem hiszi hallgassa meg az Álomképek-et. Ugye. Azóta semmi sem változott, masszívan ragaszkodom a bandához. Amikor áprilisban megjelentek a hírek a következő, Shen Kick című albumról nagyot ugrott a pulzusom. Május elejére volt tervezve a premier, de jogi problémák miatt laza fél évet csúszott minden, így októberben került kezembe a duplalemez. Nem vagyok kritikus, nem fogok elemezni, de nem csalódtam. Ekkora kiegészült a csapat, élőhangszerek jóval nagyobb hangsúlyt kaptak, kifinomultabb lett az egész zene, hogy az „emerkettes” fellépésről ne is beszéljek.

Hogy miért is fejtettem ki mindezt ilyen részletesen? Mert számomra fontos. Rajongok ezért a zenéért, és jelen van minden nap, a zötykölődő koszos Ikaruszok nyújtotta utazások során.

Nem sokkal később lyukadtam ki a mashkulture oldalán. Nem kell megijedni, igaz, hogy bizonyos mennyiségben divatról szól, de nagy rendszerességgel kerülnek fel máshol hazánkban nem ismert külföldi, underground művészek képei, alkotásai. Érdemes böngészni kicsit.

Ez ismét apróság, de mára a mindennapjaim része lett.

Zenei téren millió változást fel lehetne még sorolni, de azt későbbre hagyom.

Fontos, és nem elkerülhető azonban, hogy elkészült a Chain – The last dream, vagyis a folytatás. Utólag is elnézést, hogy elmaradt a napló vezetés, de túl gyors volt a folyamat. Karácsony előtti héten kedden vetettem papírra a történet első harmadát, majd rövid időn belül –segítséggel- összeállt az egész. Ezt követően elkezdődött a szünet, mely második hetének hétfőjén lezajlott az első forgatási nap. Pont egy hete. 16 jelenetünk volt, ebből 15 szereplős. Ezért kétségtelen, hogy a rendelkezésünkre álló összesen 2 nap irreálisan kevés volt a nyugodt munkatempóhoz, és kényelmes menetrendhez. Első nap feszült is voltam emiatt, akkor még nem tudtam, hogy végzünk-e, és hogy a felvett anyag milyen lesz (nem lett volna lehetőség korrigálni).

Elkészültünk. Második nap el is kezdtem a vágást, ami ugyan másnap hajnal fél 5-ig tartott, de el is készült a film 80%-a. Elégedett voltam, de az igazán jó hangulatot hiányoltam, habár nem volt belőle hiány, csak egyszerűen keveset forgattunk. Az eredmény szerintem kielégítő, bár a vélemények eddig megoszlanak. Igen, érződik rajta egy kis kapkodás, de vegyük figyelembe hogy tokkal-vonóval 2,5 hét alatt a semmiből film született. A premier még hátra van.

Hát, kezdetnek úgy gondolom elég, nem akarok mindent egy levegővel ledarálni, szóval a végszó: folytatása következik.

2011.01.02.

 Naszóval.

Jelenleg I.U. 2010.12.18. 17:56-van. Ez azt jelenti, hogy pontosan 84 napja, 4 órája és 57 perce nem ragadtam meg a virtuális tollat, és nem adtam hozzá semmi betűkön alapuló okosságot a világháló mindenségéhez. Na ez beszarás. Eleinte még határozottan tudtam, hogy hamarosan írni fogok, persze, mert az jó. És már elnézést de nem tévedtem. Igaz, hogy az a „hamarosan” 2020 óra 57 percet jelent. Ez már kicsit kínosabb.

Szeptember óta sok minden történt, világok pusztultak el, Napok hűltek ki, és civilizációk tömkelege döntött a folyékony szappan mellett. Mér, honnan tudod, hogy nem?

Ám, akár csak a Birodalom, Én is visszatértem, és akárcsak a Jedi Én is visszavágok. Fordítva. Ismét beindul a Zoo, képek, és újdonsült beszámolók, észosztások, kritikák, werkinfók, és hegymászási tippek kerülnek fel e nemesnek nem nevezhető oldalra.

Hihetetlen lendülettel söpör végig majdan a hír az éteren, és hát, kopni is fognak a képek, filmek, karakterek. Nem rossz.

Köszönet minden idetévedt látogatónak (hogy véletlen-e az most nem számít), s pacsi a szavazóknak.

A jövőben kicsit változni fog a felállás a jobb átláthatóság érdekében. A jelenlegi írások átkerülnek a blog.hu rendszerére, itt pedig már csak a linket, valamint egy rövid leírást lehet majd csekkolni.

Közkívánatra felkerült az oldalra a Chain, tudatlanabbaknak itt a szakirodalom.

Jó szórakozást!

Kicsit nagyzoló cím, tudom én, de ennyit most elnézek magamnak. Szó sincs ünneplésről, sem semmi ilyesmiről. Annyi történt, hogy a Chain nem került be Az Országos Függetlenfilm Fesztiválra. Nem a világvége, de azért nem dob fel különösebben. Egy hónappal a premier után végre történt volna valami lényeges. Végre kapott volna egy olyan elismerést, ami igazán jelentős. Senkit sem akarok megbántani, lenézni, de mondhatom én egy ételre, hogy pazar, ha  mesterséf eltörné a szakács kezét. Remélem nálunk ezzel nincs baj, mindössze csak a mezőny volt túl erős. Kicsit utána mentem a bejutott filmeknek, és rá kellett jöjjek nem illünk a képbe. Nem dokumentum film a miénk, sem pedig elvont művészi alkotás. Nincs társadalom kritika, sem ötletes animáció. Nem is volt célunk. Egyszerűen csak szórakoztatni akartunk, mesélni valamiről. Feladni természetesen nem fogjuk, télen készül a folytatás (erről még később), és jövőre ismét ott a helyünk. Inkább most ez maradjon ki, mint később Cannes…

2010.09.26.

Vannak éjszakák életemben, amiket soha nem fogok elfeledni. Teljesen mindegy mi történt aznap, nem kell világ megváltás a különleges pillanatokhoz. A napokban ismét egy ilyen élménnyel gazdagodtam. Szerda este Budán jártam. A teljes képhez hozzátartozik némi előzményismertetés. Nemrég estem be 18. életévembe. Persze nagy dolog, nagykorúság, pia, drog, de ezt tudja mindenki. Na nem kell megijedni, véleményem szerint kicsit túl van lihegve ez a történet. Tehát ezen alaklom kapcsán kaptam egy borítékot, benne pedig egy meghívó egy cégtől. Filmpartners. Hoppá!, mondtam akkor. Végére érve kiderült, hogy lehetőségem nyílik részt venni az Üvegtigris 3 pótforgatásán, illetve az ezt követő utómunkákon. Finoman szólva beszarás. De tényleg. Nah, ez azért már valami. Hatodika szerepelt a lapon, napokkal később azonban jött a lehangoló e-mail, miszerint jó pár napot csúszik az egész. Így érünk a múltba, illetve mondókám jelenébe. Az ominózus szerda este mily meglepő szerdán zajlott le, este. Nincs itt semmi meglepetés. Kicsivel este 7 után értünk a helyszínre, az alsó rakpartra. Természetesen az előkészületek már nagyban folytak, hisz alig 1,5 órán belül indul a forgatás. Volt még idő bóklászni kicsit. Megérte. Végig hosszú sorokban álltak a teherautók, bennünk milliós értékű felszerelések. Ezek mögött bújt meg a kék stáb-Ikarusz. Masszívan sötét ablakin lehetetlen az átlátás, ám néhol a szellőzés miatt be lehetett lesni. Elsőre Szabó Erika (Tilda) tűnik fel, tőle balra Besenczi Árpád (Rezső rendőr), távolabb pedig Csokibácsi festeti magát. Nem rossz. Nem sokkal később már a forgatási területen szemlélődünk. Közben felállt a teljes fényrendszer, 3 reflektor, méteres szűrők, és valahol 150 méter környékén egy darus ódavágós-reflektor. Ekkor áll össze a kép, itt bizony nappali jelenet lesz. Kamerák (de milyenek!) a helyükön, a Bentley (4. kép) helyettes állvány is előállt, már csak egy valaki hiányzik. És ekkor jelent meg Kamarás Iván, mint ízlés nélküli milliomos. Zakó, golf nadrág, diszkrét fonott hajvég. Megtörtént az első próba, mehet élesben. Szerepe szerint épp fenyeget valakit, aki ez esetben én voltam. Nem kell félreérteni, egyszerűen sikerült nem szándékosan látóterébe kerülni, neki pedig valakit nézni kell. Hatásosan adja elő. Rudolf Peti, kivel kb. egy órával korábban már volt szerencsém beszélni is előkerült, és már ketten álltak kamera előtt. Rontásokból természetesen itt sincs hiány. Eközben az idő valahol fél 11 felé járhat. Víz mellett különösen hűs van, nem irigylem a statiszta hölgyeket, kik lenge báli ruhában várják sorukat. Az 50-60 fős stáb pörög, hang, kp, fény folyamatos munkában. Köztük sétálva ismerős hangra leszek figyelmes, hoppá, Csoki, és Cingár beszélget mögöttem, míg Sanyi és Gaben befut. Ezalatt Rudolf Petiék folyamatosan pörögnek, s lassan itt az ideje az átállásnak. Kicsit mosolygok a helyzeten, miközben nyári emlékek jutnak eszembe. Itt az említett stáb folyamatosan pakol, és így is több mint 20 perc a 30 méter leküzdése. Nálunk anno ez egy sokkal összetettebb folyamat volt. Első lépésben megfogtam az állványt, és arrébb raktam. Ennyi, nincs is második lépés. Egy szintel fentebb kerülünk, a háttérben pedig a Parlament tündököl. Igen ám, de nincs díszkivilágítás. Akkor hogy is van ez? A darun lévővel megegyező fényforrás világít át pestre az egyik teherautóról. Azért nem rossz. Nálunk is volt ilyen, de az egy városi-viharlámpa volt, s 2 méter már necces távolságnak számított. Ismerős arcok kerülnek a lencsék elé, Csoki, Gaben, és Cingár egy látszólag nehéz nap után elmélkedik. A történetről többet nem beszélek, nem lenne szép. 2, 35 milis kamera dolgozik, a megvilágítás pedig trükkösebb mint valaha. Simán megy minden, bár a közvetlen mögöttünk futó villamos időnként felrúgja a hangot. Éjfél felé kényszerből távoznunk kell (másnap ugye back to the old school). Úton hazafelé összegzem a tényeket: fantasztikus az egész, Kapitány Iván jó arc, ez az élmény pedig felejthetetlen.

2010.09.25.

Különösebb bevezető nélkül mesélnék a zene, a nyár, és a BMX összefüggéséről. Idén nyáron összesen 3 hetet töltöttem el az északi parton, különböző okokból. Az emlékek ugyan erőteljesek, de az azóta eleltelt idő érzésre százszor hosszabb a ténylegesnél. Mindenki tudja milyen július-augusztusi időjárás, napközben a beton megolvad, 7-ig épp eszű ember még csak ki se néz. Az, hogy én is így tetem nem feltételezi az előzőt, de ebbe most ne menjünk bele. Szóval kora estéig egyhelyben lapítani nyomasztó, „merthát basszus nyár van”. Nem maradt más, mint a zene, illetve az akkor még félkész állapotban lévő Chain-be  való menekülés. Ez már egy elfogadható program, de a nap tetőpontja számomra a fent említett időszak volt. Ilyenkor kellemes időben indultam neki Balatonakarattyának két keréken. Nem hajtok rendszeresen, de ott akkor a lehető legjobb időtöltés volt. Mikor másodjára jártam ott már fel voltam készülve zeneileg. Sok sportoló esküszik a hip-hop-ra menet közben, mások az agresszív metálért vannak oda, nekem az Animals-ACDC-Dire Straits-Hendrix vonal a tökély. Sehol hörgés, sem elektronika (a Money for Nothng kivétel), csak színtiszta tehetség, és eszement hangulat. Stílus  Mivel a Balaton körül kiépített kerékpár-út van relatív kulturált körülmények voltak biztosítva a legtöbb helyen. Indulás után kb. 1 kilométer után kiértem a város külső részébe,  itt egy elhagyott, de korrekt minőségű úton lehetett kigyúrni a manual-t. Ilyenkor kezdésnek a Back in Black-nél nem volt jobb. A városi kóborlásban Hendrix a társam. Nem sokkal ez után kiértem az út legszebb részére, a felső partra. Az emelkedő sóderút kis kerékkel nem a legjobb párosítás, gyakran kúszott el az eleje, mint egy rendes FWD, de az innen nyíló látvány kárpótolt mindenért. Fél 8 felé a nap elindult lefelé, tökéletes rálátásból lehetett ámulni rajta. Ismét mellékutakon. Igaz nincs a fent említett nevek között, de a Roll On itt hatalmasat dobott a „fílingen”. Nem is egyszer gurultam vissza ismét ezen a szakaszon. Innen a pár utcával bentebb található Rákóczi parkba hajtottam, ahol padon ülve pihentem ki az utat. Salak, zöldellő rét, körben erdő. Utánozhatatlan.  Peterson a legjobb társ egy ilyen helyen. 8 felé járhatott ekkor az idő, ideje lassan továbbállni. Állati zenét hallgatva csavargónak érzem magam, rendben is van ez így. Némely esetben még talán kacsáztam is a lejtőn, had legyen teljes az életérzés. Ugyanazon az úton tartottam haza, mint amin indultam, megküzdve a korábba kényelmes lejtővel. A nap utolsó számát a Dire Straits követte el anno, A mai napig ez az időszak jut eszembe ha hallom. Testileg megsemmisülve értem haza, de tudom. Holnap ismét útnak indulok. Most szeptember közepe van, 150 kilométerre vagyok, és szinte folyamatosan szakad az eső. De tudom…

2010.09.18.

Az első pár posztba talán nem szerencsés zenéről beszélni, mert esetleg túl hamar veszi el a más stílusban mozgó olvasó kedvét a szerzőtől, de ez esetben ez érdekel a legkevésbé. sem érdekel. Bonobo a legnagyobb chill előadók között van, utánozhatatlan stílusát hallgatva ez nem is kérdéses. Azon zenék közé tartozik, mely hallgatása pihentet és elvarázsol az első másodpercek után, és épp ezért érzi úgy az ember, hogy meg kell adni a módját a hallgatásának. Persze ez lehet egyéni perverzió részemről. Egy hosszúra nyúlt és fárasztó nap utáni reggel, tompa fények mellett, Woody Allan-t olvasva szólt a háttérben a Black Sands. 2010-es album, hamísítatlan hangulattal. Nem fogok részelt gazdag elemzést készíteni, de aki ad az igényes chill zenére ne hagyja ki. Megnyugtat. Eddig két klip készült az albumról, az Eyesdown, mely kicsit elvont terepen mozog, és a The Keeper. Andreya Triana hangja kitölti a teret (akárcsak a Days To Come-on Bajka). Külön filmes érdekesség, hogy a klip egy jelenet, vágás és effekt nélkül. Lágy mozgás, sötét színek, és Pazar zene.

Aki ezek után inkább más vizekre evez, törődjön bele, hogy kincset hagyott ki Bonobo személyében.

2010.09.12.

Ismét van élet a Chain körül, jövő héten kis sikerrel befejezzük a forgatást, és kezdődhet a vágás, de a mai poszt nem erről szól. Összjátékok áldozata lettem. Nem sokkal feljebb bemutattam pár pazar, drift-autós videót. Régi vágy ezekhez hasonló, de legalább minőségben közeljáró film elkészítése. Tökölön megpróbáltam, az eredmény a rövidfilmek között látható. Olaj volt a tűzre a Chain, remegő ujjakkal várom. Addig is viszont a szenvedés csillapítása érdekében, na meg puszta élvezetből elterveztem egy „It’s not” című rövidfilmet. És itt jön az összjáték, főszerepben a Corolla lesz. Többet nem szívesen árulok el egyenlőre. 2 perc, Corolla, és havazoo. Legjobb esetben holnap lezajlik a forgatás, a vége, illetve a főcím már kész, már csak meg kell tölteni a köztük lévő űrt.

Ami nem titok az egy új eszköz létrejötte. Azok, akik magas szinten játszanak filmesdit (legnagyobb tisztelettel) azoknak szükségük van olyan állványokra, melyeket az autó különböző pontokon rögzítenek, így izgalmas képeket képesek rögzíteni. Máskor, főként fotózásokon, ahol a kocsi a lényeg hasonló kialakítású szerkezetet használnak. Tehát valahol ötvözni kell a kettőt, kocsi a központ, de mozgókép. Kissé félve kereszteztem a cél érdekében egy gsp tokot, egy monopoddal. Az eredmény egész tűrhető, mehet rá a kamera. Ettől féltem igazán, mi történik ha a tok egyszerűen old, és a kamera koppan?! Valószínűleg rossz, de úgy néz ki nem kell pontosan megtudnom. Masszívan tartja a gépet, az egyedüli negatívumként bekavar a gravitáció, és fejjel lefelé áll a kamera, de ezt egyszerű utómunkával megoldom. Íme.

Napokban tehát „It”s not”, az eredmény megtekinthető lesz az oldalon.

2010.08.03.

Az autó remek dolog. Akárcsak a rövidfilmezés. A kettő két teljesen külön világ, de ha a kettőt igényesen ötvözik remekmű születhet. Itt nem a végletekig leharcolt Hondákról szóló amatőr versenyvideókról beszélek, hanem igazi művészetről. Nincs rögtönzés, vagy ha igen akkor is hihetetlenül igényes, viszont van komoly stáb, felszerelés, és ami talán a legfontosabb: tehetség. Napjainkban millió erre törekvő videóval találkozhatunk, itt ellenben igazi kincseket mutatnék be. Az itt látható videókban meg mer szólalni olyan zene, amiben nincs folyamatos fákjú, és mentes különböző (emberi) hörgésektől. Ezek a képsorok stílusban erősen eltérnek, van ahol az ember mint olyan csak egy külső eszköz, máshol viszont rajta keresztül érződik igazán a bemutatott sport, vagy jármű kultúrája. Nem fogok teljes képet bemutatni, teljesen hidegen hagy egy csicsás német vas, és kikerülöm az amerikai izomkolosszusokat. Kizárásos alapon Japán járművek maradnak, holott látható amerikai videó is, sőt, német csapat munkája is tiszteletét teszi. Profi stábtól egészen az egy-emberes videókig minden megtalálható, a végeredmény eltérő, de aki igényli, megtalálja benne azt a kis pluszt, ami miatt beléjük szerethet.

Elsőként következzen a We are drift csoport két videója. Mindkettőt Luke Huxham készítette, néhol ugyan nem tökéletes, és egyértelműen nem profi stáb forgatta, de erőteljes hangulata van, és valós képet mutat a Japán Ebisu pályán zajló versenyekről, illetve a hegyi amatőr menetekről. Érdemes vetni rájuk egy pillantást.

Az Egyesült Királyság remek helyzetben van, profi csapatok, versenyzők, és országos bajnokság is fut, magas színvonalon. Stephen Brooks végigköveti az egész évadot, megörökítve a futamokat. Csodás képek, tökéletes képi utómunka a minimum.

Joshua Herron, és a Keep Drifting Fun a tengeren túl zajló Formula D áldomásait követi, és gyárt hihetetlen hangulatú, de erősen „amerikás” videókat. Nem rajongok az ottani drift-ért, és ellenszenvet vált ki, mikor Falken Mustang, vagy Red Bull GTO adja ki a farát, és felesleges bling a nyitott tetős 350Z. Szerintem.

Effektektől mentes, letisztult, de vérprofi képsort rögzített a Drift Alliance. Az aszfalt mintázata alapján a söfőr majdnem elsőre beadott minden kanyart, és fordulót. Gyönyörűen tüsszög a 240SX.

Azoknak, akik hasonlóképp vélekednek kihagyhatatlan oldal a Speedhunters. Profi munkák, remek beszámolók, és tökéletes képek. Legzseniálisabb művük  Ebisu: The Soul of Drift címen ismert. Teljesen más képet mutat erről a világról, mint amit eddig láttunk.

A végén pedig kitérővel jelenteném be a német csapatot. Format 67. Előre megtervezett, pontos felvételek, stáb, profizmus. Számtalan művük egy-egy autót mutat be, más-más módon. Karaktert farag belőle, lélekkel ruházza fel.

2010.08.02.

 „A mai modern sushi Hanaya Yohei nevéhez köthető, aki 1820-ban Tokyo-ban nyitott meg sushi boltját melynek neve "Yohei-zushi" volt. Sushi boltját tekinthetjük a mai sushi bárok ősének. Az általa készített sushi rövid időn belül nagy népszerűségre tett szert, bevezette a nyers halat a sushi hozzávalói közé. Ezt a fajta sushi-t nevezik Nigri-zushi-nak. Ezek manapság a legnépszerűbb sokmindenki által látott, vagy ismert kis sushi falatok, melyet rizs közé tesznek vékony halszeletekkel.”

Leszögezném már a legelején, hogy nem vagyok gasztrobúvár, és valószínűleg nem tudnék megkülönböztetni  egy Grúz szárnyas szavici-t egy egyszerű főtt hústól, ráadásul konyhai zsenialitásom kimerül egy sótlan rántottánál. Épp ezért úgy írom most a következő sorokat, hogy ott semmilyen elfogultság, vagy ferdítés nincs, sőt, még csúnya szavakat is használni fogok. Ismét sushi-t ettem.

Hosszasan nem érdemes egy bevásárlóközpont felvágott osztályán ácsorogni, akarva akaratlanul is megérzi az ember a bizonyos illatokat. Tudtam ezt eddig is, de ma figyelmen kívül hagytam. Hosszasan tanulmányoztam, ahogy feltöltik a hűtőládákat mindenféle japán (szerintem) ételekkel. Fokozódni kezdett bennem a vágy, miszerint ismét ki kell próbálni valamilyen rizses halas dolgot. Mivel ilyen helyzetekben nem érdemes tovább rágódni ki is emeltem valamit onnan. A valami ez esetben szó szerint értendő, fogalmam sem volt arról mit szorongatok a kezemben. Fekete volt az alja, átlátszó a teteje, benne pedig színes izék voltak, de ami a legfontosabb volt: szép nagy betűkkel rá volt írva: I LOVE SUSHI. Igen? Akkor csak nem lehet rossz.  Itt kezdtek kicsit bizarrá fordulni a dolgok. Előre elterveztem ezt az írást, illtve, hogy szép képekkel fogom illusztrálni. 8 óra lett mire rájöttem: itt az idő! Összeraktam a hátteret, gép az állványon, lámpa, tökéletes minden, jöhet aminek jönnie kell. Kibontottam a dobozt, gyors szagminta. Illetve nem csak gyors, de eredménytelen is, ugyanis semmilyen erőteljes szag-illat nem csapta meg az orrom. Utólag visszagondolva nem sűrűn találkoztam ilyen étellel, de ez akkor még nem tűnt furcsának. Pálca elő, hogy is kell ezt fogni? Emlékeztem a technikára, de sehogy sem akart a kezemre állni. Kicsit ingerült lettem. Kabbebazmegmegoldomnélküled. Mi legyen az első? A narancssárga (tonhal?) belsejű, a világosabb színű, a rákos, vagy a cipőfűzős? Mivel a narancssárga már korábbról ismerős volt, így azzal kezdtem. Íztelen, a moszat miatt rágós, összegezve semleges. Hoppá, van itt egy tasak, a szósz. Mivel 70 ml, így nem maradt más, mint a főt tojás tálja. Tökéletesen bevált. Ennek a bevonásával már van íz, de meghatározhatatlan. Elfogyott mind a három, jöhet az egy fokkal merészebb sárgás-szürkés. Egyedül itt kétségtelen az íz: ez tényleg csirke. Ezen felbuzdulva felimsertem egy szintén régi, ismerőst, a kis zöld gyurmát a sarokban. Wasabi. Tanulva első találkozásunkból mértékkel adagolom, de még így is megsirattam. Az utolsóhoz már elég bátran toltam, meg is lett az eredménye. Könnyek, zsebkendő, hogyazanyádiskisgeci. Kezdett izgalmassá válni a történet, jöttek a keményebb szerek. Rizs, rajta hús (ismét tonhal?). Méretéből, és rutinomból adódóan a pálca most kispadon (VB van ugye, és ez tetszik a nézőknek), két részletben gyűröm le. A megrázó élmény elmarad, kicsit ráz tőle a hideg. A hal maga puha, de mégis kicsit rágós, valahol egy uborka és a nyershús között. Na innentől kezdve jön a tuti. Két választásom van: rizses cipőfűző, avagy homáros rizs. Ugye milyen nehéz a választás? Az első melett voksolok, de nem sietem el a dolgokat. Illat ismét nincs, a fűző kicsit savanykás ízű, az egész egyben hideg, nyúlós, és egyre jobban vágyok egy pohár ásványvízre. És jön az elkerülhetetlen: a állat (feltehetően). Nézegetem szegényt, piszkálom az ollóit, és közben átfut az agyamon egy kép, egy kövérkés emberről, aki órákon keresztül szereli össze ezeket, újjaival nyomkodja össze amit kell, és helyezi őket a megfelelő helyre. A kettő együtt végkép betesz. Rohadjmegnembaszolkivelem. Talán itt volt a leg markánsabb íz: nyomokban emlékeztet egy konzervhalra, kicsit főtt hús, némi fűszer. Lent van ez is. Körítésképp még kis rózsaszín szeletelt  akármi (savanyú, de mégis édes, zöldségszerűen kemény rágós, talán gomba). Üres lett a doboz, leszámítva a gyurmát. Nagy korty víz. Meg még egy. És csak ülök, azon tűnődve, milyen volt. Figyelembe véve, hogy ez nagyáruházi (c-vel kezdődik, a a vége) termék, illetve, hogy nem olyan friss, mintha azt étterembe eszi az ember, borzalmas, mint legutóbb. Hideg, rágós, nyers. Nyilván figyelembe kell venni, hogy egyszerű vidéki halandó vagyok, aki semmit sem tud az egész kultúráról, de egy ilyen helyen általában nem az igazi ínyencek fordulnak meg. Eközben szétesett minden, a képek komolytalanul rosszak, sok volt ez így egyszerre. Ahogy én látom ebbe születni kell, ehhez kell az, hogy az ember ezt egye élete 70%-ban. Akkor értékeli-érzi az ízeket, és elismerően bólint miután végzett. Anno, áprilisban azt mondtam: „most akkor egy évig elég is lesz”. Nem mondtam hülyeséget.

2010.06.22.

 Part I

2010. 06. 13. 21:50.

Najó. A mai nap hatalmas jelentőséggel bír. Ma kapott zöld utat a film. A film ami túl rég óta készül ahhoz, hogy bármeddig is csússzon. Eddig a pillanatig a három szereplőből kettőtől pozitív visszajelzést kaptam: senkinek sem gond a három hét múlva történő kezdés. A harmadik személy egyenlőre nem jelzett, de a napokban rendeződik az a szál is. Ez azért nagyszerű, mert a tavalyi, illetve az az előtti évben a kezdésig rögös út vezetett. 2008-ban pontatlanságok, illetve konkrétumok hiányoztak, 2009-ben egyszerűen csak nem volt idő. Most 2010 van, június közepe, remekül állunk kérem. Egyelőre vár még némi átdolgozás a forgatókönyvre, azt nem számolva 7-8 nap terepen történő forgatás, 1-2 nap vágás, és 1 nap utómunka az előrelátható terv. Ideális esetben. Most az a cél, hogy minden szempontból sima utat biztosítsak a kezdésnek, minden rajtra kész legyen. Elkezdem összeilleszteni a hanganyagot, most derül ki, mi passzol mihez. A következőkben terepbejárás lesz, és rengeteg agyalás.

Na és ez a bejegyzés micsoda? Ez, kérem a film naplója. Terveim szerint az előkészületek, a forgatási napok, és az utómunka leírása lesz itt olvasható. Neveket egyelőre nem írok, majd ha beindul a történet, akkor kiszínesedik az egész. Szemfülesek észrevették, hogy a fejléc háttérképe ennek fényében változott. Kezdésnek ennyi, folytatása következik.

2010.06.13.

Part II

2010.06.14. 19:33

Eltelt egy nap. Csodák nem történtek, ellenben apró, ám nem kevésbé fontos finomítások folyamatosan zajlottak. Mivel mindenki ember, aki ember (ne keresd az értelmét), így sajnos rengeteg buktatója lehet egy ilyen „prodzsektnek”. Az első és talán legfontosabb (ha figyelembe veszed, hogy egyenlőre csak előkészületek zajlanak) a felejtés. Valamikor régen össze áll egy jelenetsor a fejemben, zene, képi világ, ami kell, viszont mára csak apró foszlány. Na ezt ne! Idő van még, ellenben halogatott apróságokból is van szép számmal. Ilyen az említett jelenetek véglegesítése, beépítése az eddigi „sztoribord”-ba. Nehezebb dolog ez ám, mint amilyennek látszik. Az rendben van, hogy önmagában zseniális a jelenet (szerinted) de azt el kell helyezni, össze kell kötni, és el kell dönteni, hogy egyáltalán passzol-e a filmbe. Hiába volt tegnap remek ötlet egy kis jazz-es stílus bevitele, egy napvégi szolid zongorás Greensleeves beépítése, egyszerűen nem passzol egy (hivatalosan, komolyan véve) thriller-be. Persze kit érdekelne a kategória, lesz itt „csingi”, sőt, meg nem erősített források szerint még az „éndzsöl” is felcsendül. Ezzel kapcsolatban ma vázlat szerűen összeraktam a zenei részt, így összecseng a hangulat, könnyebb a képi megformálás, illetve kiderül, hogy egyáltalán elbírják-e egymást a számok. Az eredmény egyenlőre bíztató. Kulisszatitkokból egyenlőre elég ennyi, jöjjenek a tények: ma hétfő van, az azt jelenti, hogy szerdán helyszínbejárás, majd állványépítés, kiegészítő szövegírás, és lassan kezdés. A harmadik szereplő visszajelzése egyenlőre nem érkezett meg, nem megnyugtató, de csak optimistán.

 2010.06.14.

Part III

2010.06.15. 21:02

A mai bejegyzés inkább rutinszerű, mintsem nagy jelentőségű. Újabb variációk születtek bizonyos jelenetekhez, majd vetődtek el, helyet adva egy másiknak. Lassan talán elér a végleges formába. Ami viszont mégis lényeges, hogy a legfőbb helyszínre megvan a belépési engedély. Hatalmas szigor van, a pontos időpont: 2-3 hét múlva valamikor. Kicsit ironikus. Lényeg, hogy megvan. A holnapi terepbejárás péntekre csúszott, viszont egy füst alatt le lesz tudva mind a három. Visszakanyarodva a hangokhoz, létrejött egy zaj. Ezt lehet majd hallani bizonyos részeken, ellenben lesz olyan is ahol kifejezetten nem fog szólni. Csak semmi túlzás. Hallgatva zaj, ellenben technikai oldalról másképp fest. Ez hát a mai termés. Péntek lesz a következő állomás, sok múlik azon a napon.

 2010.06.15.

Part IV

2010.06.19.20:42

Tegnap végre ha csak minimális mértékben is, de igazán megcsapott a közelgő forgatás szaga. Abba most ne menjünk bele, hogy sem harmadik szereplő, sem pedig konkrét időpont egyenlőre nincs. Viszont végre láthattam a legfőbb helyszínt, a laktanyát. Hatalmas, romos, koszos, tökéletes. Szemmel láthatóan nem történt érdemleges változás odabent, bár itt már csak egy esetleges épület-összeomlás lenne jelentősebb differencia. Korán indult a nap, majd egy kicsit hosszúra nyúlt Sződligeti kitérő után fél 10 magasságában már a kapun belül voltam a kedves női főszereplővel (bármi egyéb konkrétum személyi jogokat sértene). Igaza lett Gál Noéminek, és csapatának, megérkezett a beígért eső, ami eleinte enyhe, majd nemsokára rettenetes mennyiségű vizet próbált meg ránk zúdítani. Mire viszont ez bekövetkezett volna megérkeztünk az első helyszínre, egy teljesen üres, és kicsit sem érdekes több emeletes épületbe. Örömmel konstatáltam, hogy a tavaly júliusban használt rögtönzött seprűnk (lombostul tört ágak) még a helyükön voltak (szoba közepén), a kiszáradástól eltekintve érintetlenül. Végigjártuk az összes szobát, ugyanis a tavalyi változathoz képest teljesen más jelenetsorral fog kezdődini a film. Megkérdőjelezhető siker. Innen még beugrottunk egy igen sötét, és elég nagy belterű pincerészbe, de a későbbiekre nem lett hatással. Innen a szomszéd épület következett, lehetséges alternatívákat szolgálva néhány jelenethez. Szakadó esőben érkeztünk meg a vízi bázisra, az első olyan helyszínre, ahol minden megfelelő volt, folyosó, medence, minden. Az egyik legstabilabb jelenet lesz itt. A szervizcsarnok volt a következő .Több  kép is készült más-más fotózásokon már itt (több, mégtöbb, annálistöbb). Ismét tökéletes minden, boldogság. Utálatom tárgyát képző rozsdás lépcső után még a fenti panorámát is megcsodálhatnánk. Már ha szakadó esőben, és párás időben lenne. Ami viszont ezek után biztos, hogy nem túl „odabaszós” (bocsánat) a látvány, ügyesnek kell lenni. Ezt egy fontos hely kövezze, HK Szerviz. Hatalmas zárt vaskapu, belül nyílt tér, kosz, és kék csempe. Imádom. Az egész érdekessége, hogy 1-2 hete egészítettem ki a történetet egy itt játszódó jelenettel, gyakorlatilag vakon. Most láttam élesben, semmi gond nem lesz itt. Gyors kitérő a volt benzinkút felé, visszafelé még beugrunk megnézni a tavaly használt hangárt, semmi csoda. Már majdnem a kijáratnál tűnik fel valami. Pontosabban valami hiánya. Ez nem más mint a lakat. S, hogy hol kellene lennie? A főépület ajtaján. Sok évig el volt zárva (hivatalosan) a nagyvilágtól, viszont most nyitott ajtók vártak. Az időbe bele fért még, hülye lenne aki kihagyná (komolyan). Az eddig látottakhoz képest labirintus (meg egyébként is, világos?!). Sötét, koszos, és ha nem figyelsz oda az egyformasággal könnyen zavarba hozó labirintus. Itt érdekes dologra lettem figyelmes. Kedves szereplőm egy darabig gondosan nem lemaradva volt a nyomomban, ám egy idő után átvette a vezetői szerepet, alig bírtam követni. Kicsit emlékeztet a fa, az Alma, meg a nagy szívással végződő történetre. Bő 45 percet bolyongtunk odabent, megjárva a kísérteties legfelsőbb szintet, a padlásteret.

Ennyi jutott aznapra a terepből, Bánk, és az erdő jobb időért kiált egyenlőre. Frappáns tanulság? Nincs. Jó séta volt, remek társaságban, egy kicsit betegen varázslatos helyen.

A napra a pontot (semmi köze nincs az „i”-hez) a délutáni „fejesflash” tette fel. Brian Tyler egyik műve dübörgött, miközben összeállt a válasz, egy eddig zavaros, de fontos kérdésre, utat adva ezzel egy új jelenet kibontakozásának. Haladás tehát van, de messze még a cél.

2010.06.19.

Part V

Némi kihagyás után ismét zajlanak az események a film körül. Ezzel azonban az is jár, hogy le kell mondjunk a bizonyos eredeti harmadik szereplőről, mert nem lehetett elérni, s ezzel veszélybe került az egész film. Ha várunk, és próbáljuk felvenni a kapcsolatot kifutunk az időből, és ismét elment egy év. Helyette sikerült szerezni más valakit. A dolog tehát úgy áll jelen pillanatban, hogy ötödikén kezdünk, és valahol tizenkettedike felé pedig már látni lehet a fényt az alagút végén. Nekem most egy hetes kihagyás következik a Balatonon. Remélem lesz idő hosszasan merengve végigfutni milliószor a történetet, minden részletet, s kidolgozni azokat. Szóval ismét van pulzus, és egyre erősödik, célegyenes előtti kanyar. A bokszutca szóba se jöhet.

2010.06.27.

Part VI

2010.07.03. 23:08

Utolsó méterek vannak hátra. Ma még kb. egy óráig szombat van, jön a vasárnap, majd a hétfő. Utóbbi lesz a kezdés napja. Valamikor délután 2 és 3 között beindul a gépezet, rögzülnek az első képek. Félnapos meló lesz, kezdésnek tökéletes. Egyenlőre az időpont is rendben van, nem lenne jó egy utolsó pillanatos lemondás, így is nagyon centizve lesznek a napok. Holnap startra készen összerakok mindent, és elhozom egyszem jelmezünk is féltő tulajdonosától. Eddigi tervek szerint 1 kamerát, egy fekete-fehér filmes Zenit.et, és a werk kamerát (vagy Cannon A550, vagy Panasonic FZ30) fogunk használni.

Februárban, hóban, ködben valahol a semmi közepén ezekről a napokról álmodtam, de nem hittem el hogy bármikor is itt lesznek. Remélem emlékezetes időszak lesz, melynek végén széles vigyorral nézzük végig A Filmet.

2010.07.03.

Part VII – Szopatás

2010.07.05. 19:53

Büszkén jelentem be, hogy élőben jelentkezem az  forgatási nap utolsó harmadából. Remek idő van, kellemes meleg. A helyszín tökéletes…francokat. Nem meglepő, hogy az elmúlt hetek verőfényes, száraz napjait ma, ráadásul délután űzi messzire, villámlás, égzengés, minden itt van. Mondhatnám, hogy ez egy ilyen nap, az idő változik. Ez persze igaz is. Ellenben a többi esemény nem az idő hibája. Részben önhibáról beszélek, részben pedig szerencsétlen, és hirtelenjött akadályokról. Az egész kb. 11-kor kezdődött, mikor is megpróbáltam elhozni az  egyetlen jelmezt, de mint kiderült nem tehetem meg, a tulajdonos este ér haza. Második döfés, és ez az igazi önhiba, a pakoláskor – szakadó esőben- jött. Nem volt meg az állvány. Kegyetlen pillanat volt rájönni, hogy cirka 150 kilométerrel arrébb, valahol a Balaton környékén van. Utóbbi kettő még kezelhető probléma lett volna. Az a szerencsétlen dolog történt azonban, hogy a szakadó eső miatt mindenki lemondott a mai napról, s más programot szervezett. Nem kell rosszra gondolni, tudomásom szerint otthoni segítség. A fordulat akkor állt be, amikor kb. 16:40 felé elállt az eső, fél 5-re ismét napsütés volt mindenhol. Utóiratként pedig jött az utolsó rúgás: főszereplőnk saját BMX-ét használja a filmben, ami jelen pillanatban mozgásképtelen, és mivel az enyém az állvány közelében van a kölcsön meghiúsult. Szopatás.

 2010.07.05.

 Part VIII - Day I

2010.07.07.16:57 (Az írás, és a feltöltés között eltelt három nap, technikai gondok miatt. Thanks Freewb!)

Némi rásegítéssel, de elindult a film motorja. A hivatalos tervhez képest egy napos csúszással el tudtuk kezdeni a munkát, ami nagy szó. Kedden háromkor találkoztam Benivel, a két karakteres szereplővel, elő helyszínbejárás céljából. Némi fen akadás után be is jutottunk a laktanyába, rögzültek is az első képek. Gyorsan elment az idő, 4-re összegyűlt mindenki. Rövid szerelés után indult élesben a történet. Első jelenetet kocsiból vettük fel (köszönet érte). Itt bő 200 métert kellett egyhuzamban futnia Martinnak, a főszereplőnek. Három kör után nem nyúztam tovább, megvoltak a szükséges felvételek. Részéről pihenő, részünkről történet átbeszélés következett, merre is megyünk tovább. Adél megkapta a hivatalos stáb-werk kamerát, ez ma az Ő feladata volt. Hibátlan munka. Bőven időben voltunk, így kicsit ugorva a történetben felvettünk egy pár nappal később játszódó jelenetet. Utóbbinál már jelentkeztek kisebb problémák. Martin egy egyszerűnek tűnő mondattal küzdött meg, Beninek a háttérben maradás okozott gondot (a legjobb értelemben), nekem a helyszín volt problémás. Megoldottuk, ha nem is hibátlan, de nem is rossz. Van még idő egy esetleges újraforgatásra. Miután végeztünk elbúcsúztunk Benitől, hárman pedig átvonultunk a főépületbe. Thrillert forgatunk, egyértelmű, hogy egy ilyen helyszín láttán beindul az ember fantáziája, mi melyik horrorban látottakra emlékeztet. Ez nem nyerte el Adél kedvét. A bökkenő akkor volt, mikor is első emeletre érvén egy hosszú folyosó végén megpillantottam egy fát. Semmi különös. Igen ám, de épületen belül volt, ráadásul csak a törzse látszott. Adrenalin bomba. Másodpercekkel később Martin is átesett ezen. Útvonalbejárás közben ismét meglepő dolog történt. Egyre több történet jött elő, Martin egyre jobban belelovalta magát a dolgokba, majd egy nekünk merőlegesen álló ajtó kiverte a biztosítékot. Eredmény egy hatalmas kiáltás lett. Én ekkor nem tudtam, mi a probléma, de a kiáltástól legalább annyira megrémültem. Nem kicsit. Itt bő egy órát forgattunk, menekülést főképp. Érdességként említem meg azt a milliós nagyságrendű apró golyó mennyiséget ami a földön mindenhol jelen volt. Kamerával a kézben hátrafele futva érdekes lett volna megtalálni egy ilyet.. Negyed 8 lett mire végeztünk a helyszínnel. Mivel még hátravolt egy rövid, sötétben játszódó  jelenet ezért Adél távozása után egy hangártetőn vártuk meg a sötétedést. Visszanéztük az aznapi felvételeket, és lőttünk pár igen velős képet. 9 felé járt mikor megérkeztünk hozzánk, ahol rövid szöveg felolvasás, és egy pár másodperces jelenet után képmásolással zártuk a napot.

Egy pipa

 2010.07.07.

Part IX

2010.07.11.12:11.

Szépjónapot. Büszkén közlöm: megdöntöttük az eddigi felvett anyagmennyiség három éves rekordját. Immáron 120 percnyi felvétel köthető a filmhez, benne a tervezett jelenetekkel, rengeteg bakival, és timelaps felvételekkel. Mivel jelenleg 3 idősíkon mozog a forgatás kevés az összeköthető jelenet, de lassan remélem összeáll az egész. Tegnap lezajlott a második nap. Kifejezetten elégedett vagyok. Tavaly ez volt az (nem tervezett)  utolsó nap, párbeszéddel, futással mindennel. Hosszú volt, és nagyon rossz volt erős vágás, és javítás után is. Kicsit tartottam is ettől a naptól, nem tudtam például, hogy Beni hogy birkózik meg a szöveggel. Martin már tavalyról már rémlett, nem volt csalódás. Megoldották. Délután 1-kor kezdtünk, utóbbi jelenettel. Nem tudom mikor végeztünk, volt bőven rontás, mindkét oldalon. Valószínűleg ez erősen hozzátesz Beni vörös hátához, illetve kezünk-nyakunk kissé természetellenes színéhez. Lement a szöveg, következett a szervizhangár. Ez Benire nézve pokoli hír volt, napon, 30° közelében nem ideális viselet a pulcsi, bőrkabát, hosszú farmer kombináció. Erre akkor kezdtünk gyanakodni, mikor feltétel közben, (igaz messzi tőlünk, de látótávon totálisan belül) egy csarnokban széthordott asztalon törött billentyűzetekkel levágott egy emberes scratch szólót. Végeztünk fent Martinnal, így jött egy rövidtávú futás, majd rejtélyes eltűnés Beni részéről. Az aznapi laktanyai zárójelenet egy pofonegyszerű séta lett volna Martin részéről. Ám ismét szembesültünk azzal, hogy hatalmas öngól gonosz barátunkat egyedül hagyni. Martin útvonala a szervizhangár pereme mellett vezetett el (ahol a felszerelés volt), ott ahol Beni épp öltözött. Mivel Ő volt egyedül munkán kívül fényképezőt ragadott, és megörökítette a pillanatot. A probléma lenge öltözete volt mindössze…. Három-négyszeri nekifutásra megvolt ez is. Rögtönzött helyszínünk lett volna egy emeletes épület teteje, de mivel cirka 4 óra volt várni kellett volna a naplementére. Ezt Martin koraira tervezett kényszertávozása ásta alá. Rettenet meleg volt, és bizony mire kiértünk a lakiból már 4-5 órája nem ittunk. Rettenetesen félve a kiszáradástól kénytelenek voltunk egy mások által kocsmának hívott hely felé venni az irányt, ahol hideg, citromos „gösszer” segített szenvedésünkön. Cirka 45 perc volt még hátra az aznapból, azt hosszas sétálásra, és e rögzítésére használtuk. Martin távozott, Benivel pedig a jövőt latolgatva hazafelé tartottunk. Hosszú délután volt.

Az első előzetes is elkészült, igaz nincs sok köze a tényleges történethez. Link.

Stáb a második napon

 2010.07.11.

 Huszonháromfelé

Ez a poszt tulajdonképp nem más, mint egy pillanat megörökítése. Lassan 11, kint tücsök, bent némi feszültség, és fáradt kapálózás. Holnap valamikor film. Hivatalosan egykor dől el, hogy Beni részéről okés-e, utána többiek értesítése, de 6-ra végezni kell.... Sok most ebből. Az elmúlt hét nem állt másból, csak szervezésből, és agyalásból. Most, ha csak pár percre is, de abba akarom ezt hagyni, kicsit kizökkenni. Visszatérni egy olyan pillanatba, ahol teljesen átadhatod magad a körülötted lévő dolgoknak.

Teszek egy próbát, a Beuatiful segít ebben. A siker kizárt.

 Hivatalosan  2010.07.11. de legszivesebben valahol sehol

 Part X - Harmadik lövés

2010.07.13.22:27

Tegnap lezajlott a harmadik forgatási nap, ezúttal a közeli erőbe jártunk. Szokás szerint 1 óra felé indultak az események, vagyis találkoztam Benivel, akivel cirka 30 percnyi várakozás után enyhén szeszes itallal köszöntöttük az akkor befutó Martint. Ezek után érthetően jó kedvel sodortuk magunkkal a mit sem sejtő Adélunkat. Rettentő melegben értünk ki végül a megfelelő helyre, egy erdőszéli földút-elágazáshoz. Itt rövid terepszemle után minden a helyére került, jöttek az első jelenetek. Rengeteg baki volt, de ez egyértelműen hozzátartozik. Ezúttal Adél kezében kattogott a fényképező, nincs okunk panaszra. Ellenben az a stabil 6 millió szúnyog, és ugyanennyi egyéb rovar hamar kiverte a biztosítékot, és erősen buzdított a hiperszuper riasztó spray használatára. Így egy nappal később elnézve a karom az eredmény megkérdőjelezhető. A másik, de ott helyben észlelhető eredmény Adél halk, és kimért szitkozódása, illetve rengeteg fújás lett. Még az is lehet, hogy időnként nevettünk is ezen. Eleinte. Késöbb sirás közelében voltunk, mikor majd’ az utolsó jelenetben sokadára is meghallottuk a spray hangját, belerondítva ezzel a dolgokba. Legalább 8-9 nekifutása volt ennek a jelenetnek. A hangulat remek volt, igazán összeállt a stáb, így volt teljes minden. 5 felé végeztünk. A film jelen pillanatban kb. 80%-on áll, ami azt jelenti, hogy egy napi munka van még hátra. A probléma onnan indul, hogy a napokban huzamosabb időre el kell utaznom, ez kb. 2 hetet takar. De mivel mindenki kiváncsi, és jó lenne végezni, ezért addig be akartuk fejezni a forgatást. Ezzel mindössze annyi a probléma, hogy kedden, és szerdán este Adélnak messziföldön van jelenése, holott nagyszükség van rá. Esti jelenet is lenne, de azt hajnalban még valahogy meg is lehetne oldani. 4-kor már világosodik, 5-kor teljes fény van, tehát hihetetlen ügyesnek kellene lenni. A következő gond Beni szerda reggeli pestre utazásával jelentkezett. Nem is ezzel van a gond, hanem a határozatlan hazaérkezés húzza keresztbe bánki utunk. Ennél rosszabb helyzetet jelen pillanatban nehéz elképzelni, és nehéz volt így döntést hozni. A két lehetőség: vagy szerdán hajnalban megpróbáljuk, de Bánk az csak délután dől el, necces, vagy várunk 2-3 hetet, amíg minden rendeződik, és nagy csúszással, de kényelmesebben befejezzük a történetet. Fájó szívvel utóbbi mellett szavaztam, így marad 2 hét kényszerpihenő. Földhöz vágott mindenkit e a helyzet, lendületből hirtelen vészfék. E mellett szólnak az észérvek. De nehéz ilyenkor arra hallgatni.

Az oldal történetében ez a poszt készült el leglassabban, és legerőltetettebben. Fél órája szenvedek vele, fogalmam sincs épp mi szól, elvesztem az egészben, de ez egy ilyen helyzet.

Annyi biztos, hogy nem adjuk fel, harc következik, de lesz film. És plakát is van.(A kép egyszerű pillanatkép, minimális megbeszélés után készült. Szemmel láthatóan átesett egy minimális módosítási sorozaton, de semmi komoly. Azviszont végképp nem tervezett, hogy tökélestesen tükrözi a jelenlegi helyzetet. Kilátástalan, és kicsit sem vidám. Érdekes véletlen)

2010.07.13.

 Part XI - Messzi földeken

Rég számoltam már be a Chain fejleményeiről, főleg azért mert nem volt mit mondanom róla. Most viszont van. Tegnap előtt, hétfőn Bánkon forgattunk. Hosszú volt a kihagyás, de a szervezés szinte hibátlanul ment. Délután kettőre beszéltem találkozót Martinnal, a többiek 4-re jöttek. Ketten mentünk ki a laktanyába, ahol néhány szükséges kiegészítő jelenetet vettünk fel, némi kaland árán. Készült komoly, és komolytalan verzió ugyanarra a témára.

Ki hitte volna, hogy a fal ilyen… Lényeg, hogy Martin kemény, a légy már nem zümmög.

Hazafelé szemerkélni kezdett az eső, kisebb szívleállást eredményezve nekem. De nem adhattuk fel, így nálunk vártuk meg a 4 órát, a többiek jöttét. Mindenki pontosan befutott, ám az eső még szemerkélt egy darabig, így végignéztük az eddigi kész anyagot. Sikere volt.

Nem sokkal később indultunk, egészen a pincéig jutottunk, ahol jöhetett az első jelenet, a kihagyás után. Vissza kellett rázkódnia mindenkinek. Némi szöveg-és technikai probléma után indultunk neki Bánknak, és ismét nem túl messze, a fagyizóig jutottunk, ahol bíztató gömbökkel gazdagodtunk, melyeket ezúton köszönünk! Semmi sem állhatott elénk, határozottan vonultunk a cél felé. Ekkor jelent meg Kárlosz, a kölyök eb, újdonsült útitársunk. Kicsi, lelkes, és aluszékony, de kitartó. Bánk külső részéig követett is minket, onnan önnálósította magát. 6 lett mire leértünk a tóhoz, 7-re Martinnak Rétságon kellett volna lennie, nem túl bíztató. Hosszú szöveg tartozik ide, tisztes időt töltöttünk szöveg felmondással, illetve bakik javításával. Volt bőven. Itt következett Adél mélypontja, ugyanis egy füst alatt felvetünk egy múltbéli képsort is, melyben Ő és Martin egy párként szerepelnek. Sokszor mintha nem lett volna őszinte az a mosoly… Persze nem komolyan. Fél 9-re értünk Rétságra, közben meghallgattuk Beni Pazar énekhangját, tanulságos volt.

Elbúcsúztattuk Martint, és indultunk vissza hozzánk. Mivel a stáb 2/3 része éhen akart halni, így el kellett látni őket megfelelő mennyiségű táplálékkal. 9-kor kivonulunk a szomszédos parkolóba, ahol a Corolla várt minket. Az első éjszakai jelenet következett, mely talán a legszebb az összes közül. Itt lép színre Adél, és itt derül ki, hogy Beni mennyire foglalkozik Martinnal, sőt, még vendégszereplőnk is volt. Mindenki remekelt, 10-kor Adél már távozott is, mi még 11-ig mulattuk az időt. Hosszú, és fárasztó nap volt, de így elértük a 75%-os állapotot. Pénteken jön a finish.

 2010.08.11.

 Part XII - Záró akkord

2010.08.14. 0:42

Túl vagyunk az utolsó napon is, hivatalosan véget ért a történet. Vegyes érzelmek fűződnek ehhez a naphoz több szempontból is. Egyrészt gyakorlatilag az utolsó pillanatban kelett taktikát váltani Beni kimaradása miatt. Ez kétségtelenül negatívum. A forgatás maga 7 órakor kezdődött, Martin előbb, Adél később érkezett. Első helyszín a reptér volt, naplementével. Utóbbit sikeresen lekéstük, így a tökéletesen jellegtelen égbolt előtt kellett nagyot alakítani mindenkinek. Akkor elkeserítő volt a látvány, és az elképzelt végeredmény, most látok benne valamit. A hangulat Pazar volt, és először láthattuk többszörösen rontani Adélt. Eltelt bő egy óra itt, a helyzet nem javult. Átvágva a városon sötét szempárok kereszttűzében érünk ki a Bánki forgatáskor felfedezett helyszínre. Egyszerű emelkedő földút, de tkéletes rálátás van a városra. Adél kevésbé rajongott a helyért, így Ő lent maradt a sötét utcán egyedül. Kérdés, hogy jobban járt-e. Hosszas pakolás után villant a fejünkbe, hogy tréfáljuk meg kicsit. Telefon elő, hívás. Kicsit fentebb jöttünk, jönnie kellene neki is. Először rossz irányba navigáltam, majd ismét hirtelen ötlettől vezérelve bújtunk el a bozótban (zöldségben). Martin kezében lámpa, enyémben forgó kamera. Elér minket felkapcsolja, és lesz nagy ijedség. A gond akkor jelentkezett mikor ismét fentebb hívás céljából tárcsáztam Adélt, de a vonal foglalt volt. Hosszas percekig ezután. Besokalva Martin kiáltott, Adél végre felvette, és elindult a megfelelő irányba. Szitkozódás, és telefon-vaku kíséretében ért el hozzánk. Lámpa fel, de a várt hatás elmaradt. Szomorúság. Összeálltunk, hogy felvegyük amit fel kell, Martin szerepel, Adél lámpát tart, Én osztom az észt. Gyorsan végeztünk, az örökzöld Nutella slágert énekelve indultunk vissza a városba. Útközben többször is megálltunk fényképezés céljából, melyeknek eredménye nem lett, viszont lehetőséget adott arra, hogy más is megcsodálhassa magas fokú énektudásunk. Adél persze elzárkózott az ilyesmitől. Következő megállónk a főút mellett volt, sétálós képek rögzítése céljából. Jó hangulat, sötét képek. A „belvárosban” volt az utolsó spot, a művház terasza. Ismét kissé romantikus jelenet következett. Felállás, forgatás, küszködés. Nem volt az igazi, valamit csak ki lehet hozni belőle. Másfél perc lett az eredménye. Fényképezkedés, és búcsúzkodás volt már csak hátra. Fergeteges volt a hangulat, viszont a felvételek közel sem olyan jók. Most fél 1, odakint vihar tombol. Mikor elkezdtem vágni az anyagot körülvett egy hangulat. Fáradt, kissé letört, üres. Igen, egyszerűen üres most minden. Vége a forgatásnak, pár nap, és rendeződik minden a film körül, legfeljebb egy hét és kész a DVD. Örülnöm kellene, de nem tudok. A Chain olyan lesz amilyen, természetesen a legjobbra törekedtünk, elérni nem tudtuk. Felejthetetlen emlék mindenkinek, nekem talán a legjobban. 2,5 év hosszú idő. Most vége, végleges formát öltött minden. Októberben már csak egy folt, egy veszettül hiányzó folt lesz ez az időszak. Lezárult egy korszak. Nagy szó, de kétségtelenül igaz. Ez a film ott volt a mindennapokban, a szürke ködös novemberben, a végtelen januárban, a vágykeltő júliusban. Jó vagy rossz volt a nap nem számított, az aktuális hangulat szülte a jelenetet, a hangulatvilágot, melyet megpróbáltam átadni. Sikerült? Szerintem nem. Mindenesetre hiányozni fog, az emberek, a munka, a Chain. Persze nincs vége a Part sorozatnak, messze még a premier,és a többi. De ez a mai (pontosabban tegnapi) nap mérföldkő. Az már csak véletlen, hogy Dj Bootsie Horseriders Toward the Abyss száma szól. Ez volt a 2 évvel ezelőtti alap ötlet-videókipp zenéje. Akkor még 3,5 perc volt, régi stáb. Beni volt a főszereplő, és a jelenleg elérhetetlen harmadik srác a mellékszereplő. Furcsa visszagondolni honnan indult, és ennyi idő alatt hová jutott a film.

 2010.08.14.

 Part XIII - Nyugodt vizeken

2010.08.19. 10:39

Az utolsó filmmel kapcsolatos poszt egyike következik. Legutóbb a záró forgatási napról számoltam be, azóta rengeteg dolog történt. Ami talán a legfontosabb, hogy elkészült a Chain. Kerek, egész, van eleje és vége. 100%. 19 perc stáblistával együtt. Nem egy egész estét mozi, de igazából nem érdekel. Fantasztikus, de kissé feszült pillanat volt, mikor a kész, de egymástól addig független jelenetek összeálltak, és kialakult a végleges forma. Tartottam a zárójelenettől, azzal kezdtünk pénteken, és nem éreztem túl erősnek. Nehéz volt felvenni, mert csak az utómunkával kap értelmet, utólagos vágásokkal, a múltbéli pillanatokról. Most erős jelenetnek tartom. Nem sokkal később összeállt a DVD pontos terve is, ami végül kedd este készült el, majd’ 5 óra folyamatos munkával. Köszönet érte! Pazar, tökéletes lett a végeredmény. Mozgó jelenetválasztó, és jó pár extra. Van itt kép galléria, rontott jelenetek, legjobb pillanatok, a …from the Chain sorozat, és még sok minden. Elfogult vagyok, de megállja a helyét szinte bárhol. A pontot az i-re a borító tette fel. Pontosabban a hátoldalra került szöveg. Történet leírás, és kritika. Zseniális, halálosan profi munka, a legjobbak is megirigyelhetnék. Major Zsófia követte el, örök hálám érte, káprázatos. A poszt alján megtekinthető. Nem kevés perc után sikerült megtalálni a megfelelő méretet a teljes borítóhoz, egyenlőre még csak fekete. fehérben. Az utolsó mozzanat egy minőségjavítás lesz, ugyanis a film sok helyen egészségtelenül pixeles, de remélhetőleg egy újra mentés segít ezen. Ez úgy következett be, hogy a 2010-es film 92 gigabájt, nem sok hely jut másnak, így egy nagyobb méretű, de szebb Chain-nek sem, de megoldható a probléma. Eddig 6 ember látta a filmet, a nagy, és történelmi premier a szereplőkkel még várat magára, remélhetőleg minél hamarabb sor kerül rá. Egyenlőre ennyi, az emlegetett premier után lesz egy összefoglaló poszt, és lassan minden visszatér a megfelelő kerékvágásba.

Nincs más hátra, itt a beigért káprázatos mű. Köszi Zsófi!

Romos épület, benőtt növényzet a szilánkra hullt ablakokon, egy letűnt idő emlékére. Éppúgy állja a természet erőit, amilyen szilárd és érthetetlen lehet az emberi ragaszkodás. Martin (Dávid Martin) vesztesége nem enged kiutat a baleset okozta traumából, sőt, néhol kaotikus, néhol különösen letisztult emlékképek formájában tör rá a gyász sajátos megnyilvánulása. Ki más lenne ilyen helyzetben segítő társ, mint a gyermekkori emlékek őrzője- az igaz barát… Dávid (Laczkovszki Benjámin), tisztában a történtekkel célul tűzi ki, hogy kirántja barátját a magányból, melybe egyre inkább fordul és Martin hajdani barátnőjével, Dórival (Rompos Adél) mindent megtesznek a begyógyíthatatlan sebek enyhítéséért.

A rövidfilm olyan érzékeny témákat érint, mint a barátság, kötelék ember és ember közt, idő és tér dimenziója, világok közti kapcsolatok. Megmutatja, mit is ér egy ember, mire képes, és meddig hajlandó elmenni egy barátért, még ha az az ember már nincs is köztünk.

Felhasználva az emberi fantázia és a pszichológia jelenségeit, az író- rendező (Hava Dániel) olyan irányt mutat a közönségnek, ami kizárólag akkor értelmezhető, ha életünknek része egy ember, akit nem láncolunk magunkhoz, de vesztesége iszonyatos lenne. Ennek tudatában kockáról kockára kibontakozva nyílik meg a történet, megcélozva a lét kérdését, a túlvilág fogalmát, és egy nyaklánc különös útját világ és világ között.

A tartalmi mélység mellett kiemelkedő stílusérzék feltételezésére ad okot a filmzene és a helyszínek precíz gonddal összeválogatott egyvelege, a körülmények maximális kihasználása valamint a pályakezdés nehézségeit magába foglaló technikai határok leküzdése.

 2010.08.19.

 Part XIV - A tökéletes vég

2010.08.29.20:23

2010. augusztus 23 nagy nap volt az életemben. Ekkor látta először a színész gárda a Chain-t. A kész, és végkifejlett filmet. Csodás pillanat volt az ott, akkor. Mára tényleg csak egy emlék, egy hiányzó időszak. Mert ha végiggondolom az utóbbi 2 hónap, a nyár erről szólt számomra. Júniusban ott az első poszt, akkor indult be az egész élesben. Nem hittem, hogy eljutunk idáig, hogy valaha kézben fogom tartani a kész DVD-t. És tessék, már több példány is létezik belőle. Bizonyos szempontból egy teljesen tökéletes és ideális forgatás volt, 5 nap vita, vagy csak rossz szó nélkül, hihetetlen hangulatban, csodás emberekkel. Más szempontból viszont kőkemény harc, kitartás próba. 5 napot voltunk terepen, ez 2 hónapra meglepően kevés. Küzdöttünk azokért a napokért, amikor mindenki ott tudott lenni, amikor összeállt a csapat. Felejthetetlen pillanatok tömkelegét éltük át ezalatt a pár nap alatt. Beni éneke, Martin csempe ütése, Adél hihetetlenül kimért, mégis lágy játéka, vagy akár Kárlosz, a forgatási kutya ilyen. De számtalan ilyen van még. Az nem látszik a filmen, hogy 1-1 jelenetet 6-7 alkalommal vettünk, fel . Egy részről poén, másrészről küzdés. Nem adtuk fel, ha húszadszorra is de be lett adva. A premier estéjén mindent átéltünk újra, ott 4-en. Első alkalommal mindenki a saját játékát, megjelenését figyeli, kicsit zavarban van mikor magát látja. De az nem véletlen, hogy még aznap este, éjszaka ismét lejátszóba került a lemez. Milyen a visszajelzés? Hihetetlenül pozitív, sikere van. Nekem ez eleinte teljesen érthetetlen volt, mint készítő tudtam hol vannak a gyengéi, mi az ami nem igazán mutat úgy ahogy kellene. Fejben saccolva 55 órát számoltam, mint utómunkát. Nem akarok nagyot mondani, lehet hogy alatta de szerintem felette van valahol a pontos szám. Rengeteg. Ha már számoknál tartunk összesen 6 kazetta rögzített Chain képsorokat, és valahol 91-2 GB lett a komplett 2010-es verzió mérte. 19:29 elejétől a végéig. Nemrég beszéltem az ex-stábbal , hogy letisztult képet kapjak az egészről. És ekkor fogalmazódott meg egy nagyon fontos dolog. Természetesen jó buli volt ez az időszak, de nem egy futó nyári balhé az egész. A Chain ezentúl összeköt, ott lesz a szemünkben mikor a egymásra nézünk, ott lesz mikor ha csak pillanatra is de megpillantjuk a másikat. Ott lesz fagyban, napsütésben évek múlva is. Ennek a 4 embernek örök. A terjesztés egyenlőre valahol a semmi és a nagyon nem sok között van, 6-7 DVD ment ismertségi körbe részemről, a többiekről tudok információt. Igyekszem összeszedetten írni de nem igazán tudok. Ez az utolsó poszt a Chain történetében. Mindent le kellene írni, de erre nem lehet felkészülni. Ehelyett leírnék egy pillanatot. Valahol 2010 februárjában járunk. Erős tél, bokáig érő hó, és nagyon hideg. Kint járok a helyi reptér közepén. Vastag köd, nehéz megmondani a helyes irányt, pár méter a látótávolság. Lassan szürkület, és végleg besötétedik. A füles önti magából a különféle számokat, mindről a film ugrik be. Ezt ide, azt meg oda kell rakni, ez meg az alá. Elképezhetetlen volt, hogy valamikor augusztusban valóra válhat az amiről ott álmodtam, amire mindennél jobban vágytam. Hát kész. Most kis szünetet tartottam, mély levegő, vissza a jelenbe. Emlékszem arra az éjszakára mikor rávetem magam, és leírtam az ötleteket, melyekből még aznap kialakult az alap történet. Az idő múlásával ez kiegészült, bővült. Nagyon „finom”, részletes munka volt ez, sok aprólékos, és a végkifejlettben is jól mutató képpel. Számolni kellett az 1 kamera 1 operatőr –rendező-stb szereppel, és ahoz igazítani mindent. Lett-e olyan jelenet ami tökéletesnek mondható? Nem. Vanak nagyon apró, finom pillanatok, amikor az amatőrségen átszivárog az érzelem. Feszültséget kelt, vagy magával ragad nem számít. Elkészült. Hálás vagyok Adélnak, Beninek, Martinnak a felejthetetlen napokért. Ezentúl köszönet még a szüleimnek a támogatásért, a kritikáért, Major Zsófiának az elképesztő szövegért, Katona Kamillának, és Pálnak a jelmezért, valamint a DVD-ért, Jávorka Jánosnak a helyszín biztosításáért. Akit esetleg érdekel a történet e-mailben jelezzen. Hölgyeim és Uraim, a Chain elkészült!

2010.08.29.

 100. Dübörög a basszus, ritmusra pulzál a kijelző a fejegységen, enyhén vibrál a csomagtartó. Bőg a motor, pontosabban morajlik a bontott kipufogó, ömlik a fekete füst. Huszonéves sapkás srác szorítja a kormányt, másik kezével a spéci LED-es váltógombot fogja. 120. A szám a tetőponthoz ér, a motor lassan az utolsókat forogja másodikban. A szem ekkor pásztázik: kilométeróra, tükrök, út. Nő az adrenalin, nő a sebesség. Izzadságcseppek gyöngyöznek a sofőr homlokán, a horizont lassan elhomályosul. 130. Ám a tükörben nem akar távolodni a két fényszóró, sőt, ehelyett egyre csak közeledik. 150. Barátunk ekkor feladja, elvált, majd lehúzódik jobbra. Másodperceken belül már csak halvány vörös pontnak látszódik a két vörös hátsó lámpa. Hát, ez most nem jött össze. Zihálva lassul a „nagyfelnis hármasGolf”. Ötödikben gurul, 90 tájékán. Odabent az önjelölt versenyző feszült, s idegesen tekint maga elé. Majdnem megvolt. Gondolja ő. Nem baj, messze van még a belváros, a haverok úgyis később csatlakoznak, van még idő a bosszúra. Szeme pásztázik az úton, keres valamit, amit bele lehet tiporni az aszfaltba olyan „szkájlájnosan”. Sorban jönnek a lehetőségek: dízel Accord: ugyanmár, nyomorult Honda, lehet, hogy megy is? Kihagyva. Fekete A3, persze, kitudja milyen chip dolgozik benne, még csak az kellene. Fél tucat ehhez hasonló után megakad a szeme egy halványkék valamin. Mi is ez? Barátunk ekkor odacsap a ménesnek, ordítson az a német vas. Koromfelhő. Közelebbről látszik a felirat: COROLLA. Háhá! Megszívja a kis japó! Hirtelen kivágás balra, fénysebességgel melléér. Kuplung kis, intenzív gázfröccs, prüszköl is a szegény Golf. Strítrészer átbiccent a másiknak. Semmi reakció. Újabb fröccs, nagyobb mint az előző. Reakciót nem vált ki. Gáz, kuplung fel, kiugrás. Ellenben a Toyota csak gurul némán. Idegtépő elmebaj, a zene is mintha hangosabb lenne. Barátunk észreveszi az előtte, a középső sávban haladó Swift-et, még sikerül kikerülni. Mire azonban visszatalál ismét a sávjába a Corolla már csak a lekanyarodó sávban lassan távolodó folt az éjszakában. A Golf ekkor ismét tiltáskörnyékén, 110-nél töri a levegőt. Nem lesz hosszú élete. Hogy ezekből mit vett észre a Toyota sörőre? Természetesen mindent. Érdekelte? Kicsit se. Szórakoztató dolog az ilyen, tipikus jelenség. Alatta nem dogozik a végletekig széthajtott sornégyes GTI, nincs mélyláda hátul, sőt gyári kerekeken gurul, ballonos kerekekkel. Ez majd’ 25 éve van így, tökéletesen működik minden.

A fenti önjelölt versenyzővel szinte mindenki találkozott már, ki ilyen, ki olyan formában. A „zsír GTI” sem ismeretlen a fiatalok körében, a kiegészítők pedig lassan mindennaposak. Egészségükre.

Velük éles ellentétben áll a Corolla által megtestesített karakter, közéjük tartozom. Beszélek kicsit erről. Na meg a Toyota-ról.

Alig pár hónapja van birtokomban egy 1986-os Toyota Corolla 1.3 DX. Az Első Autóm. 4 ajtó, 4 kerék, 1 kormány. És Japán. Hülye lennék nem szeretni. Halványkék, belül szürke kockás eredeti huzat, végletekig sarkított műanyag elemek, és az egészet megkoronázó kék kvarcóra. Egész jó állapotú. Ez az, amit az utca embere első ránézésre megmond róla, feltéve, ha látja a márkajelet, különben esélye sincs, elveszne a ’80-as évekbeli Japán kockák sokaságában. Viszont nem tudja, milyen az autó valójában. Nem tudja milyen az első indítás, vagy csak az első beszállás. Milyen megfogni a kormányt, a váltót, elsőre kitaposni a kuplungot. Az feledhetetlen pillanat. Akkor tökéletesen hidegen hagy a külvilág, akkor már rég valahol messze gyűröd magad alá a kilométereket, képzeletben. Indul a motor, gond nélkül. Selymes alapjárat, bizsergető brummogás hátulról gázfröccsre. Kiráz a hideg. Örök emlék, mely kiemelt helyet foglal el eddigi pályafutásomon. Az autó műszakilag tökéletes, akumlátort leszámítva teljesen gyári állapot, sehol előző használatra utaló jel. Egyedül az óra az ami árulkodik, 155 ezer kilométer azért valami. Mintha 24 évig fékpadon futotta volna kitámasztott pedállal, ötödikben ezerhétszázon, pár hetes kihagyásokkal. Bámulatos! 70 ló, ehez 900 kiló. Egész huncut is lehet. Vaj puhán működik minden, egy ujjal lehet váltani. Elvakít, az kétségtelen, de nem érdekel. Nem érdekel, hogy fele annyira menő mint egy GTI, vagy egy mélyen búgó Swift, és sorolhatnám. Azok hirdetik az erőt (már ha lenne nekik), azt, hogy a sofőr igazán laza arc. Lehet velük esténként krúzolni a városban a csajjal, villogni a haveroknak. Hogy a Corolla képes-e erre? Jelen állapotában nem. De épp ezért tökéletes. Háttérben marad, és pontosan a némaságával tűnik ki, azzal, hogy teszi a dolgát, csendben. Mindig. Persze ezt csak azok veszik észre, akiket nem vakít el egy-egy sportdob, vagy egy méretesebb alu felni. Ők értékelik, tudják mekkora kincs, és tisztelik. Ők imádni fogják a külső formát, a ballonos kerekeket, a kockás kárpitot, és a bravúrosan kocka belteret. Köztük vagyok. Belebolondultam, nem vitás. Órákig tudnám még elemezni a legapróbb részleteket, egekbe magasztalni mindent. De nem teszem, ezt az örömöt meghagyom magamnak. Egy élet kevés lesz rá. Ha résen vagy, és jól figyelsz, észreveszed, hogy minden indításkor rád kacsint.

Hatalmas fazon a vén Corolla!

Kiegészítés: A bejegyzés első fele péntek este (negyedike) készült el, régi terv volt. Valóban lehetne még ódákat zengeni a masináról, de értelmetlen volna. Ellenben ehez a poszthoz normális képek járnak, amiből viszont hiány volt. Ma (ötödike) estefelé kocsiba vágtuk hát magunkat, Vác felé véve az iányt. Ma, hetek óta  elősször sütött a nap, és nem esett eső, ami ritkaság volt mostanában. 7 óra felé még kellőképp meleg volt, kellemes volt hát a fényképezés. Érződik is a képeken  a meleg, a fülledt kora nyár este. Viszont az itt látható képek közt van egy kivétel, ami még áprilisban készült, az akkor még "friss" Corolla-ról. Hogy ez számít-e valamit, vagy érdekel-e valakit? Nemhiszem. Kívül nem válozott, belül pedig ragyog. Megérdemli.

2010.06.05.

Csütörtökön felvetődött, pénteken fixálódott, szombaton megtörtént, most vasárnap van, kifejtem.

Csütörtök este Tys kollegával beszélgettem, mikor szóba került egy általa tervezett „kecsó”-i út, „ride” a „park”-ban. Egyértelmű volt, hogy ott kell lennem, ehhez csak a beleegyezése kelett. Bizonytalan volt még a dolog, de majd másnap megbeszéljük. Péntek este-éjszaka konkretizálódtak a dolgok: 8:23 Nyugati, onnan 8:53-kor indulás kecsóra, majd 10:10-re érkezés, végül lábon ki a parkba. 5 fős a csapat, Tys, Sanya, Renátó, Guszti, és az egyszemélyes csapattá tömörült médiaosztag. Az út pestig sima ügy, a vágánynál Tysoon várt, irány a szegedi vonat. A teamből mindenki ott volt, pontban 53-kor megkezdtük hosszas tovasuhanási folyamatunk. Az első probléma is itt bontakozott ki, miszerint az atomjaira szétszedett BMX az felhozható poggyászként, azonban az első kerék nélküli már külön jegyes, a teljesen egész állapotban lévő pedig az abszolút tilos kategória. Nembaj, ha jön a kaller takarunk! És láss csodát csupán lábakkal, és cipőkkel nem lehet elfedni egy két padsor között álló rózsaszín keró-nak látszó tárgyat. Nem volt gond, rendes volt a szerv, további gond nem akadt az út során.

Miután sikerült kijátszani a gépeket a vagonból rögtönzöt szerelés következett: kormány, kerekek vissza a szakszerű helyükre. Mivel Én gyalog voltam, mérsékelt tempóban indultunk el a bő 30 percnyire lévő parkba. Kecskemét kétségkívül szép, jó hely, de ezt az oldalát gondosan háttal tartotta nekünk.

Útközben kiderüt, hogy amíg itt laza gyakorlás megy, addig az ország más pontjain élesben tekernek a srácok. Ez ránk nézve jó hír: kevesen lesznek.

Az állítás többi-kevésbé helytálló volt, délelőtt max. 12 ember volt jelen. A napi belépő 500 Ft, látogatóknak 100. Megéri. Maga a pálya tükrözi a sport helyzetét az országban. Odabent  raklapokból, és egyéb eurokomfortot nem látott elemekből lett kialakítva. De a lényeges dolgok megvoltak: asztal, szivacsgödör, és egyéb ívek. A szabadtéri részen ugyanez, a dirt rész rendben volt, igaz, ott az ásó az egyetlen építő szerszám.

Indult a hajtás, készülnek az első képek, mindkét oldalon be kell melegedni. Nem telik el fél óra, már baj van. Guszti egy rosszul sikerült vázpörgetés közben lesérült. Elsőre nem tűnt akkora gondnak, a fájás, és a dagadás idővel biztos elmúlik. Nem múlt. 20 perc után riasztottuk a gondnokot, aki saját kocsiján bevitte Őt, és Tys-ot. Köszönjük neki! A csapat így 3 főre korlátozódott, de a vágy a hajtás iránt milliószorosára csökkent. Lassan visszaszállingóztunk, de az életkedv nehezen jött meg. Sanya belehúzott, osztotta a népet a gödörben, és az elemeken, míg Renátó túl volt az ezredik 99%-os vázpörgetésen. Kettő felé megérkezett az égi áldás, de ez nem zavarta a benti gyaksit. Szinte ezzel egy időben befutott az S40, benne Gusztival. Kiderül a végeredmény: törés, 3 hét kényszerpihenő. Gyógyulj meg srác!

Tys nem habozik, belecsap a közepébe. Brutál trükkök, kezd beindulni a hangulat. Nem maradnak hatás nélkül a trükkök, Sanya válaszol, párbaj feeling. A pályán megáll az élet, szabad a színpad. Felesleges trükk neveket írni, kevés hozzá a hely. A srácok a végsőkig fokozzák, bevonják a szivacsot is. Egy rossz érkezés után pihenő, chillout. Renátó eközben szinte folyamatosan rajta van a vp témán, majdnem okés a történet. Kint helyreáll az idő, kiszállingóznak az emberek, bent szinte csak mi maradunk. Sanya bácsi  mindent megtesz a fiatalabb generációért. Saccra eltelik 1 óra, utolsó feléhez ér a nap. Áttelepszünk az egyik negyedív pereméhez, ki így, ki úgy bíztatja Renátót. Az eredmény ellenben talajon várat magára, viszont a szivacsban tökéletes.

Újabb menet, érezhetőbben lassult mindenki. Sanyával a terem másik feléből nézzük a többieket, mikor megállapítjuk: lassan 6, cuccolni kellene. A gondnok felajánlott egy fuvart Gusztinak, Én megyek lábon a BMX-én. Kellemesen suhanunk Kecskemét utcáin, napvégi humorral ülünk a peron mellett. Bejut a 6:47, kerékpáros kocsiban nézzük vissza a képeket.

8:07-re pesten vagyunk, Tysoon-t már Kőbányán elbúcsúztattuk. Leszállás, elköszönés, és mindenki megy a saját útján hazafelé. Én a 8:21-es vonattal megyek majd Vác felé. Haszontalan vacsora egy büfében, fáradt merengés a vonaton.

Most vasárnap kora este van, szakad az eső. Nem bánnék egy telefont, miszerint 2 óra múlva ismét irány Kecsó!

Utolsó kép: Jessy, a pálya állandó lakosa

2010. 05. 30.

"Hitchock-ot vasárnap nézni olyan, mintha a Szent Grálból innál sört egy falunapon!"

2010.05.26.

Vasárnap este, a bejegyzés elején 22:31. Tökéletesen jellegtelen nap, tökéletesen szürke este. Eltelt a nap, mely nagy tervekkel szárnyalt reggel, s zuhant a mélybe így éjszaka. Terveim voltak, melyek eljutottak ugyan a megvalósításig, az eredmény viszont elkeserítő. Egy hete összehoztam egy egyperces filmet egy fényképezőről, és elégedett voltam, mert technikailag úgy érzem előreléptem, ha nem is jelentőset. Ezen felbuzdulva ötleteltem egy hasonló dolgon, ezúttal ugyan más tárgyal. Klasszikus vezetékes telefon, „olyanmátrikszos”. Semleges háttér, fények, ami kell. Délután érezni lehetett, hogy ez a nap nem mozdul A-ból B-be, ez akkor nem tűnt ekkora akadálynak. Érdekes módon ez esetben előre elkészült a hanganyag, ehhez lettek forgatva a képek. Innen visszanézve a videó borzalmas, a hang, nagy túlzással zene tükrözi a napot. 22:57. 

2010.05.23.

Nos, zene. Helyesbítek, olyan igazi, szóval inkább a „Zene” megnevezés a helyes. Mindenki hallgat, a stílus személyenként eltér, de ezt nem kell magyaráznom. Lehet fújni a másikra, mert az ki$k*cs*gma!_suTty0 mert azt az igénytelen, mai szennyet hallgatja, amit ők hip-hop-nak hívnak. Vagy ott a másik oldal, az unalmas, egyforma, ’80-as évekbeli tipusfazonok, akik azokat a full gáz számokat tolják. Végig senki sem gondolja amit mond. Nem gondolja végig az idősebb, hogy annak idején lázadt ő is, és igyekezett az akkor még nem létező underground körbe tartozni. Nem veszi figyelembe a fiatal, hogy évekkel ezelőtt az a szám volt a lázadás, az volt az ami ma neki a Fanka, és sorolhatnám. Nem leplezem, természetesen a fiatal generációba tartozom, ellenben igyekszem megnézni az érme két oldalát.

Nemrég összeállítottam fejben egy válogatást. Természetes dolog mindenki csinált már ilyet.

Olyan válogatás ez, ami minden helyzetben tökéletesen kiszolgál. Kellett rá hip hop, mert ütem nélkül nincs semmi, kell némi rákenró „mert azért az élet ott kezdődik”. Kellet ezenfelül még sok keverék, mint például a kevésbé elterjedt jazz-hip-hop-instrumental keverék, ami nagy kedvenc. Nincs ének, (vagy csak minimális) ezért tisztán hallani a részleteket, jelenetekhez tökéletes aláfestő zene. Felkerült még igazi öltönyös New York-i zene, ami teljesen más világ. Kicsit jazz, kicsit hip hop, eszelős. Élő hangszer, pazar, vigyorgás. A New York királya közben átváltozik minden. A kátyús, vizes utcából Times Square lesz, a koszos, csattogó Ikarusz pedig fekete Lincolnná válik. Zseniális, nem kérdéses. Esős, monoton hétköznapokhoz muszáj némi depresszív, és melankolikus maszlag. Lehet közben gonosznak lenni.

Konkretizálom a dolgokat. Itt van ez a Bonobo. Zseniális zenész, DJ. Albumainak 90%-án túl mondom ezt. A Hatoa. Egyhangúan, csendesen indul. Ám ahogy felébrednek a hangszerek érezni a lágyságot, finom az egész. Indul a ritmus, lasabb a megszokottnál, épp ezért nem tolakodó. De ott van még a Super 8, a Kota, és sorolhatnám.

Más stílusban kavar a What Does Your Soul Look Like (vágott verzió). Akár egy retro mese is kezdődhetne vele. De túl a visszaszámláláson indul a gitár, a dallam. Lassú, kicsit feszültséggel teli. Nem sokkal később jön a dob, összeáll a kép. Bő 13 perc, megéri.

Hazai vonalról Punnany-ék kerültek fel eszelős szövegeikkel, és remek, magas színvonalú beat-ekkel. Az Álomképek magával ragad, hosszú éjszakákon tökéletes. Itthonról ott van még Akkezdet Phiai féle Zenebudhizmus. No comment. És hogy teljesüljön az Örült oldal álma is zenél még a Hősök is. Érezni a festék szagát, az éjszaka sötétjét, a távolban robogó vonatok zaját. Rosszul induló, vagy végződő napokon örök barát Kowalsky és a Vega bíztat az Ennyi csak-ban.

Messzi földről, Amerikából is jelen vannak zenészek. Chester Bennington, és csapata nagyokat alkotott már a korábbi évek során, most csak egy számot emelnék ki. Not alone. Haiti-t szándékozik segíteni a szám. Kicsit sírós, kicsit érzékeny, de fantasztikus. Népszerűbb vizzekre evezve zenél még a Crazytown, mégpedig a Revolving Doors-t. Igazi lazítós, jó hangulatú track, Los Angelesi pálmafákkal, parti sétányon suhanó Cadillac-kekkel. Komoly, mégis könnyed az Empire of the Sun féle We are the people. A címe elmondja a lényeget. Tűző napon, földúton sétálós napvégi zene: Everlast - Whats like A tengeren túli hip hop-ot itt a Fort Minor képviselné.  Nem emelnék ki számokat, hallani kell.

Ha már hip hop akkor nem haladhatok el az Ausztrál kontinens szülöttei mellett, névszerint a Hilltop Hoods mellett sem. Igényes, és lazítós hangulatot idéz a Testimonial Year, kemény időket, nehéz döntéseket a Left Foot, Right Foot, és ott van az „adrenalinbomba” a The Captured Vibe Restrung.

Szomszédságukból, Japánból ellátogat a Michita, az instrumental nagy mestere. Korábban emlegettem a jazz-hip hop-instrumental koktélt: Brakship. A hip hop ezesetben háttérbe szorul, de ettől függetlenül kellemes, bármikor hallgatható szám. Régi dőket, mosolyokat csal az arca a Softtyms.

Csapongva a kontinensek között visszaidézve a szöveg elejét ismét Amerika, illetve talán úgy a helyes hogy New York. Fun Lovin Crimminals. Hatalmas figurák, öltönyös, napszemüveges de nagyon laza számok. Ritmusos bólogatásra invitál a Too Hot, ami tökéletesen tükrözi az együttest. Számomra az igazi tetőpont esetükben a. The Grave And The Constant. Akárhányszor meghallom előtör belőlem egy igazi, elismerő, és lélekből jövő  „óbazdmeg”. Nem kell akkor több.

A német zene nem tartozik kedvenceim közé, ellenben Trentemøller fantasztikus dolgokat művel. Digitálisan elől állított remekmű: Take Me into your skin. Kiábrándult, fülledt, gitáros: The Very last ressort.

Filmzene vonalról kihagyhatatlan a BT. Tiszta, és gyönyörű,  a Satellite. Aki hallotta érti. Brian Tyler nagy öreg a szakmában, érződik is a zenéjén. Tipikus reggeli városképek aláfestője a Welcome to Tokyo, a This is my Mexico pedig mély beszélgetések, elmélkedések kísérője.

Külföldön befutott hazánkfia Yonderboi. Holló, billentyű, és kőkemény ritmus egyenlő Before you snap.  Gyerekkórus, és a Pokol, vagyis All we go to hell.

A folyamatosan bővülő lista átmenetileg véget ér. Remek zenék ezek, érdemes böngészni köztük. Pár év múlva valószinűleg ezek lesznek a retro, és sokak számára unalmas számok, nekem viszont a mindennapok részei. És sokan vannak még így ezzel, mert zenét hallgatni jó. Kikapcsol, vagy épp felpörget, elrepít, vagy épp földhöz köt lényegtelen, ami a fontos: nélkülözhetetlen.

„A lelked a dallam, a tested a ritmus, az elme az rím, ez zenebuddhizmus”

Akkezdet Phiai

2010.05.15.

 Vannak alkalmak amelyeket körbevesz egy felhő, valami megfoghatatlan. Ez ellenben nem jár együtt egy ezt megelőző „tökéletes” nappal, sőt, lehet hogy pokoli nap estéjén éled meg. De ott, és akkor nem számít. Tudod hogy más. Ilyen pillanatok során vetettem papírra majdani filmem (folyt. köv.), s ilyenkor írom ezt a szöveget is. Szemfülesek észrevehetik, hogy ez ma a második poszt az oldalon. Kell még bizonygatnom tehát az este varázsát? Jelen pillanatban nem érdekel a holnap, sem a tegnap. Írok valamit, amiről én sem tudom, hogy mi az, de jól is van ez így. Emlékeim szerint kb. 7 órától szól folyamatosan a Jack Jack zseniális albuma (most 11 múlt). Nem tűnik fel, pazar zene. Az csak hab a tortán, hogy közben lehetőségem van megismerni remek, japánt megjárt embereket, s tudom: szép pillanatok ezek. Bekapcsolódik Bonobo, nem kell most több. Tartson hát minél tovább.

2010.05.03.

Néha le kell ülni, és tisztán látni dolgokat. Kizökkenni, és valós képet alkotni. Így tettem nemrég az oldalamon, és felfedeztem, hogy sokat irkálok fényképezésről, illetve képek készültéről. És ekkor feltettem a nagy kérdést! „És akkor mi van? „ Semmi. Itt hát egy újabb:

Május eleje, meglepően zord időjárás. Reggel süt a nap, délben borul, délután pedig nyakunkba zúdul a hákettőó. Hétfő van, nincs ezen semmi meglepő. Még beérek az eső elött, ám megakadt a szemem valamin. Esőben előjönnek addig háttérben meglapuló állatok. Ilyen például a csiga. Érdemes azonban elfilozofálni azon, hogy hogy  lehet az, hogy az eső maximum kettő perce esik, ellenben ez a díszes társaság már rég az út közepén élvezkedik (vegyük figyelembe azt a szédítő tempót amivel tovasuhannak). Tehát két verzió létezik: a csigaház komplett meterológiai központ, vagy az kicsit túloztam azzal a kettő percel. De talán jobb ezt a fonalat elvarrni… Szóval csiga.

Nem túl szép, valószinűleg rosszul idomítható, és nem véd meg. Viszont pont ezért jött az ötlet, miszerint képre kellene vinni valahogy. Gyors helyszín keresés, lehetőségek mérlegelése. Semleges háttér kell, fekete vagy fehér. Fekete nincs, értelemszerűen fehér a nyerő. 3 A4-es lapból összeáll egy dobozon a háttér, a sokat emlegetett viharlámpa, illetve egy asztali lámpa szolgáltatja a fény. Teleobjektív, állvány, és kész. Előkerül a rendhagyó modell, ám hamar felszínre kerülnek negatív tulajdonságai. Lámpalázas, és nem lehet meggyőzni, illetve makacs, nem hallgat az utasításokra. Sebaj, amolyan freestyle fotózás. Ám újabb akadály, éhes is a drága, és épp a háttér volt „kéznél”. Nincs probléma, üveglap kerül alá. Haha, ezt edd ha tudod! Nemtudja. Nincs könnyű dolgom, kb. 1,5-2 méterről készülnek a képek, nehéz élességet találni. Köszönhetően a 100 wattos körtének a levegő melegedik, de ez egy cseppet se zavarja a „pózert”. Kattogás, állati beállások, és most összegzés. 126 kép, ebből eggyel érdemes foglalkozni, az eredmény elfogadható.

Még mielött megtámad a zöldbéke el kell mondjam, az állat visszakerült a természetbe, és köszöni jól van. Minden jogot fent tart.

2010.05.03

A képzelet határán túlról

A manga a képregény japán nyelvű általános elnevezése, Japánon kívül a japán mangák jellemző stílusában készített képregényekre használják, szűkebben csak a Japánban készültekre.

„Az anime (ejtése [anime], az „animation” szó rövidüléséből) a rajzfilm általános elnevezése Japánban, a szigetországon kívül a japán stílusú rajzfilmek összefoglaló neve”

Ha e két dolog megfűszerezzük több millió olvasó-rajongókkal, megkapjuk azt a világ minden részén elterjedt rendezvényt melynek neve „animecon”. Egy témában kevésbé jártas ember talán úgy képzelheti el legjobban, ha összevegyíti a farsangot egy hazánkban is elterjedt rajzfilmmel (pl Pokemon). Igen ám, de akkor semmit se értene az egészből. Nem érezné át azt a hangulatot, nem látná a több ezer lelkes fiatalt, és nem emlékezne vissza szívesen e dolgokra. Mert csuda érdekes dolog ám ez. Mondom én, aki túl vagyok kettő darab „con”-on (igen, ez az animecon szlengje, mert így laza és kúl), tehát még zöldfülű vagyok a témában. De ott voltam, láttam, éreztem, elmondom.

Hazánkban április végén került megrendezésre a rendezvénysorozat tavaszi része, hagyományoktól eltérően a Hunexpo-n. Jól hangzik, az idő már szép, a hely pedig alkalmas lehet. De ezek is csak tények. A szombat élményei pedig többek ennél.

De mint minden utazás, egy con is a bepakolással kezdődik. Mivel én civil vagyok, nincs cosplay-em, így lényegesen könnyebb dolgom van. Fényképező, 2 objektív, vaku, víz, pulcsi, és a kuriózum számba menő rántott húsos szendvics. Összeáll a csomag, háttérben rendbenman mondja meg épp a tutit, várom a holnapot. Másnap reggel hétkor megkezdjük a terjeszkedést a főváros irányába. 8:03, Hungexpo 1. kapu. Két, (még) nem hosszú sor, beállunk valahova. Épp időben, ugyanis gyűltek az emberek, és úgy nézett ki mindenki mögöttünk akar állni. De nem szokványos sor ez. Az egy főre jutó szoknya, katana, és egyéb nélkülözhetetlen japán kiegészítők aránya messze túllépi az átlagosat. Van itt kérem minden amit ki tud az ember találni, sőt, még más is. Valahol a sorban megjegyzik, hogy „itt az extrém akin nincs jelmez”. És igaza van. Extrém vagyok? Nem vitás.

Összesen 4, vagy 5 kapu van, ebből kettő áll nyitva, ami nem könnyíti meg a bejutást. Olyannyira, hogy kb. 10-10:30 lesz mire bejutunk. Hajrá, szabad az út előttünk, jöhet démon, sárkány, vagy hatalmas rózsaszín fegyveres (?)lány velünk szembe! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én itt mint szemlélő, mint fotós vagyok jelen, és egyszerűen csak érdekelt a dolog, nem pedig rajongás hajtott ide. Épp ezért inkább sodródás az amit művelünk, innen oda, onnan amoda. Látnivaló rengeteg van, már reggelről is bőven ezer felett járhat a jelenlévők száma. Természetesen lehetőség van figurák, mangák, és gyakorlatilag minden, e témakörbe tartozó dolog beszerzésére. Nehezíti a dolgot a hömpölygő tömeg, s a sok esetben túlméretezett jelmez. Máshol folyamatos vetítés megy, hol amv-k (anime-ből készült klippek), hol más filmek „forognak a gépben”.

Túl az első sokkon rögzül az emberben, hogy ez kétségkívül más világ. S hogy  hogy viszonyul egymáshoz egy japán iskolás lány és egy kardos démon? Beszélgetnek kérem, sőt legtöbben meg is örökítik egymást. Az emberek tehát nyiltak, kedvesek, segítőkészek. Sokan példát vehetnének róluk.Nincs szitkozódás, vagy más lenézése. Hisz mindenki azért van itt, hogy jól érezze magát, és két napig az lehessen aki akar. Mint mondtam, nem voltam beöltözve, de ott Dani Hachiroku dán-japán manga rajzoló voltam. A délelőtt tehát bókl ászással, shoppingolással  telt.Viszont délkörül kezdődött a nap fénypontja, a cosplay verseny. Itt a jelmezesek mutatták meg magukat, közönség, és zsűri elött. Nem volt hiány lenyűgöző ruhában, és külsőben. Villogtak a vakuk, zúgott a taps.

Természetesen megéheztünk és üres gyomorra nemjó az amv. Japán kultúrához egyértelműen Japán étel passzol. Nyers hal, washabi, és zsákbamacska egyenlő a sushi-val. De egyszer élünk, meg ha már itt vagyunk hajrá. Étlap a kézben. Haha, a gond az, hogy értelmes szót nem igazán látni. Kedvenc maki szett? Azmi? Nemtudom, de jó lesz. Némi technikai malőr miatt 45 perc múlva kézben is a…hát, a valami. Aszemem előtt csinálták, mégse nagyon tudom mi az a m it a rizsbe tekertek. A végre egész jó, legalábbis a külsőségekhez képest. Jól nem laksz, de elmondhatod, hogy ettél ilyet. Ettem sushi-t.

Innentől szabad programot szavazunk, újabb nézelődés meg estig. 7-8 kör ül lemegy az eredményhirdetés, gratulálok a nyerteseknek megérde mlik! Túl a kékórán,sötétben elkezdenek haza szivárogni az emberek.

Ellenben beköszön a robogósjard: a fél expo-t lezárják. Az after party keződik, de ahoz nem kell a teljes te rület. 1. kapu lassan zár, a 2. majd nyit, de nem engednek át a party helyszínére. Hatalmas összhang. Egyeseknek sikerül megérte tniük, hogy tulajdonképpen bezárják őket, azt pedig nem kellene, de mi addigra már zárt kapukon kívül élvezzük  a pesti éjszakát. Egy kisebb társaság hasonlóképp tesz, bár ők gyanusan vidámak. Fáradtan, de elégedetten sétálunk, mert tudjuk, egy nagyon kellemes emléket szereztünk. Ok tóber, őszi con? Ott a helyünk!

2010.04.25.

Hát kérem ez borzasztó! Korábban beszámoltam már egy vízcsepp-fényképezési kisérletről. Mint azt anno írtam inkább csak egy eszelős szombat délutánnak indult, amolyan alternatív időeltöltés. És természetesen a technikai háttér is egyértelműen erről árulkodik, mind víz, mind fényképező téren. Gyári vakuval egyértelműen esélytelen a dolog, az „ezredes” záridő még nem is rossz. De egyesével lődözgetve majd lehetetlen. Ezért is voltam megelégedve az elkészült képekkel, s mutogattam is büszkén mindenkinek. Egy kedves ismerősöm is köztük volt, és nemrég reagált is a témában. Nem kell körítés, eszelős képekről küldött linket., erősen ajánlom megtekintését mindenkinek. Tökéletes képek, hangulat, szín, és pillanat.

http://www.liquidsculpture.com/index.htm

Köszi Bea!

2010. 04. 13.

Hitchcock bácsi (legnagyobb tisztelettel) tudott valamit. Ezt le kell szögezzem, habár jelen pillanatban (még) nem vagyok a filmjei harmadán sem túl, de amit eddig láttam, az megfogott. Együtt küzdöttem Robert Cummings-el a Szabotőrben, s végül együtt zuhantam a mélybe a kémmel a film végén, mert hisz’ a film 1942-ben készült, és mégis magával ragadott a fordulataival. Egyedül rettegtem a Psycho-ban, és sok esetben a szereplők helyett (kis túlzással) futottam messzire a gonosz sorozatgyilkos nagymama (hahaha) elől, s hatalmas szemekkel néztem végig az igazi, eredeti, és zseniális „zuhanyzós jelenetet”. Az végeredmény itt is 10+-ot érdemel, mert habár a film mára természetesen klasszikus, mintsem egy amolyan „illesztgetős” film, szeretnék én 48 évesen ekkora rajongótábort, és ekkora hatással lenni a filmtörténelemre, mint ez a film.

És nemrég egy újabb mesterműnek lehettem nézője, ’58-ból a Szédülés. Kim Novak, s James Stewart vezet végig egy igencsak kanyargós úton, s mikor megérkezel a célhoz, ahol minden más esetben kiszámítható jelenetsor következne, ott ez a (legnagyobb tisztelettel) ravasz brit (a „bulldogképű” egyértelmű tiszteletlenség, nem mondunk ilyet kérem) még rátesz egy lapáttal, nehogy elmondhasd: áh, tudtam én ezt előre!”. Nagy túróst. De talán pont ez a fajta fordulatosság, és különcség elegye teszi filmjeit ennyire nagyszerűvé, és emlékezetessé. Természetesen engem, mint ifjú (ám lelkes) filmest (közel se, viszont jól hangzik) különösen megfog ez a stílus. Mindhárom film képi világa bravúros, remekül fest az összes képkocka, szép, éles és kontrasztos. És pontosan ez az amit irigyelek, és imádok ezen filmekben. Érezni a „nyersséget”, azt, hogy itt még nem két kattintás volt egy vágás, nem volt kis lcd kijelző, mégis meglepő, és roppant hatásos egy-egy jelenet. Gondoljunk csak James Stewart szédelgésére az ominózus templomtoronyban. És meglepő, de az ott alkalmazott technikát Hitchcock úr alkalmazta elsőként s szintén megdöbbentő, hogy a már említett zuhanyzós jelenetet majd’ 70 beállításból vették fel anno.

Egyenlőre ennyi tapasztalatom van filmjeivel kapcsolatban. Mi lesz a következő? Teljesen mindegy, csak egy ravasz öltönyös brit rendezze, akit Alferd Hitchcock-nak hívnak!

2010. 04. 10.

Csepp a tengerben, kit partra ejt egy kósza csillag- mondja a Jazz+Az, egy egyszerre felkavaró, de ugyanakkor megnyugagtó számában.

Most, 22:38-kor ez szól, miközben ezeket a szavakat írom. Aktuális, ugyanis egy régi, és összetett tervet valósítottam meg. Helyesbítek, a terv maga nem összetett, vízcsepp fényképezés. Áh, nem nehéz, pohár, semleges háttér, sok fény, és sorozat. Persze, ez majdnem így is van. Naivan fogtam neki hát a megvalósításnak, az amúgy is szürke esős délutánon. Korábban próbálkoztam már hasonlóval, a siker azonban elmaradt. Majd ma! Elsőként szereztem két poharat, egyikbe teli, a másikba majdnem kétharmadig engedtem vizet. Á, megy ez! A második lépés, a helyszín kiválasztása volt. Követelmények: lapos, jól megvilágítható, és megközelíthető. Íróasztal, semmi kérdés. Sima ügy! Ezt követte a gép összeszerelése, állvány, és vaku. Kisebb-nagyobb sikerrel megvolt ez is, illetve a megfelelő szög is. És lám, első bökkenő, nincs háttér. Illetve volt, egy halványkék paplan, elsőre ugyanis nem akadt más mozdítható egyszínű rongy. Nemjó, sötétebb kell. Fekete. Fekete….mivel egy nadrágot lényegesen nehezebb lenne megfelelő szögbe állítani maradtam egy nagy becsben tartott 2009-es OSG-ről származó pólónál. És tessék, mintha erre tervezték volna! Gyerünk, meg van minden. A gép jó helyen volt, majdnem egy síkban a pohár peremével. Első csepp, első kép. Sötét, szinte semmit se látni. Kínos, sebaj, vaku. Vaku fel, újabb kattanás, és vízcsepp. A képen sehol semmi. Nemjó az időzítés, majd sorozatban kicselezem. Újabb akadály, kegyetlen módon nem tudok elég gyors időt állítani, ennek eredmény pedig egy csík, vonal, ami a kecses forma helyett jelentkezik. Ezt követte sok-sok variáció, másik gép, vaku nincs, sötét, vaku van, majdnem jó, nincs sorozat, másik vaku, nem érzékeli, kínos, másik gép, és folytathatnám az idők végezetéig. Masszív 20 perc után megjelent a fény az alagút végén, megvan a megfelelő párosítás. Akkor hajrá, már egy órája harcoltam, látványos eredmény nélkül. Első cseppentés jó párosítással, de inkább kis erecske lett a várt egyszemélyes zivatarból. Az eddig használt kávéskanál fiókban landol, helyét egy ízlésesen rikitózöld szívószál veszi át. Pohárba be, kb. 3 centi mélységig, levegős vége lefogva, másik pohár fölé óvatosan át, másik kéz eközben az exponáló gombon, minden rendben, indul a csepp, villan a vaku. Szemmel látható eredmény volt ugyan, de ezek már csak a csepp utóhullámai. Másik észrevétel, hogy koszos volt a pohár. Alkohol törlőkendő elő, óvatos törölgetés, szinte ragyogott. Pohárba be, tető elzárva, ujj a gombon, kiengedés, villanás, ismét lemaradás. Ez egészen 19:00-ig tartott, ekkor ugyanis sikerült összehangolni a két kezet, megfelelő időközök is ki lettek tapasztalva. Előbb kell elsütni a gépet, és csak aztán a csepp. Örömtánc, tűzijáték. Ezt rengeteg csepp, és villanás, követte, és lett is eredménye. A képek nem tökéletesek, ez egyértelmű, de elsőre nem is rosszak. Lesz folytatás? Természetes. Megérte? Mindenképp!

Számokban összefoglalva a ma délután és este összesen 261 kép készült, ebből kettő vállalható igazán, másfél pohár vizet használtam el, és eredménye is lett. Nem is olyan rossz!

Csepp a tengerben, minden úgy van jól, ha itt vagy…

2010. 04. 05.

Szombat délután, 13:00. Kint kellemes idő van, úgynevezett „vékonypulcsis” idő. Összepakolok, és irány a padlás. Fent előkerül a fotózandó tárgy, helyére kerül az összes kellék. Kezdődik a kattogás, 10 kép készül. A kis kijelzőn pofásan néz ki, de minden nagyban dől el. Összepakolok,  és kényelmesen lesétálok. Kártya gépből ki, olvasóba be. A képek szinte tökéletesek, nem kell módosítást végezni. Indul a chrome, deviantart.com, és már töltöm is fel a képet majd  elégedtettem nézegetem hosszasan.

Ilyenkor szokták azt mondani, hogy „csörög az óra, és felébredsz”. Sablonos, de itt igaz. A fenti szöveg egy ideális fotózást mutat be, úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Igen ám, de ez a valóvilágban másképp zajlik. Megjelenik az ember mint tényező, a fáradtság, vagy a brutális „lassú szombat délutáni tompaság” (szinte alvajárás közeli állapot). Esetemben szinte mindig úgymond „hirtelen szándékból elkövetett fényképezés”-ről beszélhetünk. Kigyullad az a klasszikus kis villanykörte, mint a régi rajzfilmekben, jelezvén: megvan az ötlet!. Hű, akkor gyerünk, csináljuk! „A lord of the time”  története sem különbözik ettől. Régi terv volt már egy hasonló kép elkövetése, viszont sokáig maradt néma vakságban az a bizonyos körte. Mikor azonban kigyulladt, mit kigyulladt, fellobbant, egyértelmű volt: nem lehet akadály Gyorsan összeszedem a felszerelést: fényképező, memóriakártya, viharlámpa, és az óra. Utóbbit különösen óvatosan teszem zsebre, több mint 100 éves, nagy respect jár neki. Megvan minden (gondolom), irány a padlás. Kint meleg van, ami nem túl jó hír a jövőre nézve, ugyanis odafent fordul a természet örök törvénye, lépcsőfokról lépcsőfokra melegebb lesz. Nembaj, gyorsan végzek! Felérek, és megkeresem az ideális helyszínt. Miután ez megvan lepakolok, és előkerül az óra is. És elkezd „tényezni” az ember. Összerakom a gépet, bekapcsolás. Semmi. Hoppá, aksi. Az akkumulátor köztudottan elég fontos része egy elektromos fényképezőnek, ami itt sincs másképp, ezért nélkülözhetetlen jelenléte. Rövid, de tartalmas szitkozódás közepette felhozom azt is. Beindul a gép, és a viharlámpa. Utóbbi nélkülözhetetlen, mert a legzordabb körülmények között is helytáll, feltéve ha az fedett, és száraz helyen van. A legtöbb ilyen fényképezésnél jelen van. Az óra a helyén, tökéletesen és méltóságteljesen pózol, a háttérben kellemes instrumentál szól. Szóval a Goethe jelenet lezajlása után elkészülnek az első képek. Vegyes színvonal. Eközben legalább kétszer elmozdul az óra, a gép ennél is többször, az állvány természetesen lent gubbaszt. Csak remélni tudom, hogy lesz elfogadható felvétel. Eközben természetesen +30 fok körül jár a hőmérséklet. Végzek. Eltüntetek bármilyen, az ittlétemre utaló nyomot. Összepakolom a gépet, óra zsebbe, lámpa ki. Viszont azok a dolgok, amik felfelé még kényelmesen elfértek a kezemben, most nem tesznek ismét ekkora szívességet. Így, kezemen-lábamon lógó felszereléssel, a földön fetrengéstől koszosan levonulok. Kártya gépből ki-be, és meglepődök. A képek egész elfogadhatóak, sőt, egy-kettő még talán jó is. Minimális kontraszt módosítás, és kész. Indul a chrome, a deviantart.com percekkel később jelt ad magáról, indul a feltöltési mizéria. Harmadjára sikerül is minden adatot a megfelelő helyre helyezni, újabb percek múlva pedig elégedetten szemlélem a képet.

Szóval valahogy így fest egy havazoo féle fotózás. Nem profi, nem tökéletes, de sebaj, talán jobb is így.

Imádom? Nem kérdés!

2010. 04. 04.

Hello, havazoo alias Hava Dániel, 17 éves rétsági amatőr fotós-filmes vagyok. Komolyabban 4 éve foglalkozom egyedi fényképek készítésével, a rövidfilmezést 1 éve kezdtem. Számomra ezzel a két dologgal teljes az élet. Fontos, mert úgy gondolom a képek -mindegy, hogy álló vagy mozgó- nagymértékben befolyásolják életünket, jó és rossz irányban is, ezért hatalmas lehetőség számomra. Igyekszem úgy bemutatni a világot, ahogy épp abban a pillanatban látom, vagy ahogy láttatni szeretném, legyen az "a dolgok nyers valósága", vagy "rózsaszín felhő mögé bújt fantáziavilág". És úgy gondolom ez a játékosság ad hatalmat az embereknek, hogy bemutassák a képeken túl kicsit önmagukat is. Mint azt az oldal mutatja teljesen vegyesek a képeim-videóim stílusai. De miért is ne lenne az? Szabadság. Ez a legnagyszerűbb dolog az egészben, önmagad lehetsz. Egy kép készítése közben nem foglalkozol a mindennapok sokesetben nyomasztó hangulatával, vagy a nagysebességgel  feléd közeledő hó förgeteggel, melyet egy tőled kettő méterre csúszó autó uszít rád ( utóbbi megtörtént eset), csak legyen meg az adott felvétel. Utána ráérsz szitkozódni, vagy folytatni a megszokott napi robotot, de innentől kezdve ott lesz az a bizonyos elégedett mosoly, mert tudod: sikerült valamit megörökítened a nagyvilágból, úgy ahogy ott és akkor csak te láttad. Lehet, hogy az adott kép nem tökéletes, de biztos, hogy  megpróbálod, nem is egyszer ezután, amíg el nem éred a célod.

Fénnyel festés, pillanatba zárt világ, lényegtelen, hogy hívjuk, a lényeg ugyanaz. Készítettél valamit, amit lehet, hogy csak otthon fogsz a haveroknak mutogatni, vagy esetleg egy kiállításon mesélsz róla, de egyedi, és a Tiéd. Mert ha bárki is kicsit a kép "mögé" néz, téged lát. Látja, hogy mit éreztél, láttál az adott pillanatban. Látja, és ha ügyes vagy érzi is a feszültséget, vagy vidámságot, amit akkor és ott éreztél.

Ezért csodálatos dolog a képi megörökítés, kapu egy másik világba, oda, ahova sok esetben nem jutnál el. Ezek után tégy hát egy próbát, és nézz be a reflektorfény, és a tökéletes póz mögé, és lásd meg ami teljessé teszi a képet!

2010. 04. 03.