havazoo

 „A mai modern sushi Hanaya Yohei nevéhez köthető, aki 1820-ban Tokyo-ban nyitott meg sushi boltját melynek neve "Yohei-zushi" volt. Sushi boltját tekinthetjük a mai sushi bárok ősének. Az általa készített sushi rövid időn belül nagy népszerűségre tett szert, bevezette a nyers halat a sushi hozzávalói közé. Ezt a fajta sushi-t nevezik Nigri-zushi-nak. Ezek manapság a legnépszerűbb sokmindenki által látott, vagy ismert kis sushi falatok, melyet rizs közé tesznek vékony halszeletekkel.”

Leszögezném már a legelején, hogy nem vagyok gasztrobúvár, és valószínűleg nem tudnék megkülönböztetni  egy Grúz szárnyas szavici-t egy egyszerű főtt hústól, ráadásul konyhai zsenialitásom kimerül egy sótlan rántottánál. Épp ezért úgy írom most a következő sorokat, hogy ott semmilyen elfogultság, vagy ferdítés nincs, sőt, még csúnya szavakat is használni fogok. Ismét sushi-t ettem.

Hosszasan nem érdemes egy bevásárlóközpont felvágott osztályán ácsorogni, akarva akaratlanul is megérzi az ember a bizonyos illatokat. Tudtam ezt eddig is, de ma figyelmen kívül hagytam. Hosszasan tanulmányoztam, ahogy feltöltik a hűtőládákat mindenféle japán (szerintem) ételekkel. Fokozódni kezdett bennem a vágy, miszerint ismét ki kell próbálni valamilyen rizses halas dolgot. Mivel ilyen helyzetekben nem érdemes tovább rágódni ki is emeltem valamit onnan. A valami ez esetben szó szerint értendő, fogalmam sem volt arról mit szorongatok a kezemben. Fekete volt az alja, átlátszó a teteje, benne pedig színes izék voltak, de ami a legfontosabb volt: szép nagy betűkkel rá volt írva: I LOVE SUSHI. Igen? Akkor csak nem lehet rossz.  Itt kezdtek kicsit bizarrá fordulni a dolgok. Előre elterveztem ezt az írást, illtve, hogy szép képekkel fogom illusztrálni. 8 óra lett mire rájöttem: itt az idő! Összeraktam a hátteret, gép az állványon, lámpa, tökéletes minden, jöhet aminek jönnie kell. Kibontottam a dobozt, gyors szagminta. Illetve nem csak gyors, de eredménytelen is, ugyanis semmilyen erőteljes szag-illat nem csapta meg az orrom. Utólag visszagondolva nem sűrűn találkoztam ilyen étellel, de ez akkor még nem tűnt furcsának. Pálca elő, hogy is kell ezt fogni? Emlékeztem a technikára, de sehogy sem akart a kezemre állni. Kicsit ingerült lettem. Kabbebazmegmegoldomnélküled. Mi legyen az első? A narancssárga (tonhal?) belsejű, a világosabb színű, a rákos, vagy a cipőfűzős? Mivel a narancssárga már korábbról ismerős volt, így azzal kezdtem. Íztelen, a moszat miatt rágós, összegezve semleges. Hoppá, van itt egy tasak, a szósz. Mivel 70 ml, így nem maradt más, mint a főt tojás tálja. Tökéletesen bevált. Ennek a bevonásával már van íz, de meghatározhatatlan. Elfogyott mind a három, jöhet az egy fokkal merészebb sárgás-szürkés. Egyedül itt kétségtelen az íz: ez tényleg csirke. Ezen felbuzdulva felimsertem egy szintén régi, ismerőst, a kis zöld gyurmát a sarokban. Wasabi. Tanulva első találkozásunkból mértékkel adagolom, de még így is megsirattam. Az utolsóhoz már elég bátran toltam, meg is lett az eredménye. Könnyek, zsebkendő, hogyazanyádiskisgeci. Kezdett izgalmassá válni a történet, jöttek a keményebb szerek. Rizs, rajta hús (ismét tonhal?). Méretéből, és rutinomból adódóan a pálca most kispadon (VB van ugye, és ez tetszik a nézőknek), két részletben gyűröm le. A megrázó élmény elmarad, kicsit ráz tőle a hideg. A hal maga puha, de mégis kicsit rágós, valahol egy uborka és a nyershús között. Na innentől kezdve jön a tuti. Két választásom van: rizses cipőfűző, avagy homáros rizs. Ugye milyen nehéz a választás? Az első melett voksolok, de nem sietem el a dolgokat. Illat ismét nincs, a fűző kicsit savanykás ízű, az egész egyben hideg, nyúlós, és egyre jobban vágyok egy pohár ásványvízre. És jön az elkerülhetetlen: a állat (feltehetően). Nézegetem szegényt, piszkálom az ollóit, és közben átfut az agyamon egy kép, egy kövérkés emberről, aki órákon keresztül szereli össze ezeket, újjaival nyomkodja össze amit kell, és helyezi őket a megfelelő helyre. A kettő együtt végkép betesz. Rohadjmegnembaszolkivelem. Talán itt volt a leg markánsabb íz: nyomokban emlékeztet egy konzervhalra, kicsit főtt hús, némi fűszer. Lent van ez is. Körítésképp még kis rózsaszín szeletelt  akármi (savanyú, de mégis édes, zöldségszerűen kemény rágós, talán gomba). Üres lett a doboz, leszámítva a gyurmát. Nagy korty víz. Meg még egy. És csak ülök, azon tűnődve, milyen volt. Figyelembe véve, hogy ez nagyáruházi (c-vel kezdődik, a a vége) termék, illetve, hogy nem olyan friss, mintha azt étterembe eszi az ember, borzalmas, mint legutóbb. Hideg, rágós, nyers. Nyilván figyelembe kell venni, hogy egyszerű vidéki halandó vagyok, aki semmit sem tud az egész kultúráról, de egy ilyen helyen általában nem az igazi ínyencek fordulnak meg. Eközben szétesett minden, a képek komolytalanul rosszak, sok volt ez így egyszerre. Ahogy én látom ebbe születni kell, ehhez kell az, hogy az ember ezt egye élete 70%-ban. Akkor értékeli-érzi az ízeket, és elismerően bólint miután végzett. Anno, áprilisban azt mondtam: „most akkor egy évig elég is lesz”. Nem mondtam hülyeséget.

2010.06.22.