És nemrég egy újabb mesterműnek lehettem nézője, ’58-ból a Szédülés. Kim Novak, s James Stewart vezet végig egy igencsak kanyargós úton, s mikor megérkezel a célhoz, ahol minden más esetben kiszámítható jelenetsor következne, ott ez a (legnagyobb tisztelettel) ravasz brit (a „bulldogképű” egyértelmű tiszteletlenség, nem mondunk ilyet kérem) még rátesz egy lapáttal, nehogy elmondhasd: áh, tudtam én ezt előre!”. Nagy túróst. De talán pont ez a fajta fordulatosság, és különcség elegye teszi filmjeit ennyire nagyszerűvé, és emlékezetessé. Természetesen engem, mint ifjú (ám lelkes) filmest (közel se, viszont jól hangzik) különösen megfog ez a stílus. Mindhárom film képi világa bravúros, remekül fest az összes képkocka, szép, éles és kontrasztos. És pontosan ez az amit irigyelek, és imádok ezen filmekben. Érezni a „nyersséget”, azt, hogy itt még nem két kattintás volt egy vágás, nem volt kis lcd kijelző, mégis meglepő, és roppant hatásos egy-egy jelenet. Gondoljunk csak James Stewart szédelgésére az ominózus templomtoronyban. És meglepő, de az ott alkalmazott technikát Hitchcock úr alkalmazta elsőként s szintén megdöbbentő, hogy a már említett zuhanyzós jelenetet majd’ 70 beállításból vették fel anno. Egyenlőre ennyi tapasztalatom van filmjeivel kapcsolatban. Mi lesz a következő? Teljesen mindegy, csak egy ravasz öltönyös brit rendezze, akit Alferd Hitchcock-nak hívnak!
2010. 04. 10. |
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.