havazoo

Nos, zene. Helyesbítek, olyan igazi, szóval inkább a „Zene” megnevezés a helyes. Mindenki hallgat, a stílus személyenként eltér, de ezt nem kell magyaráznom. Lehet fújni a másikra, mert az ki$k*cs*gma!_suTty0 mert azt az igénytelen, mai szennyet hallgatja, amit ők hip-hop-nak hívnak. Vagy ott a másik oldal, az unalmas, egyforma, ’80-as évekbeli tipusfazonok, akik azokat a full gáz számokat tolják. Végig senki sem gondolja amit mond. Nem gondolja végig az idősebb, hogy annak idején lázadt ő is, és igyekezett az akkor még nem létező underground körbe tartozni. Nem veszi figyelembe a fiatal, hogy évekkel ezelőtt az a szám volt a lázadás, az volt az ami ma neki a Fanka, és sorolhatnám. Nem leplezem, természetesen a fiatal generációba tartozom, ellenben igyekszem megnézni az érme két oldalát.

Nemrég összeállítottam fejben egy válogatást. Természetes dolog mindenki csinált már ilyet.

Olyan válogatás ez, ami minden helyzetben tökéletesen kiszolgál. Kellett rá hip hop, mert ütem nélkül nincs semmi, kell némi rákenró „mert azért az élet ott kezdődik”. Kellet ezenfelül még sok keverék, mint például a kevésbé elterjedt jazz-hip-hop-instrumental keverék, ami nagy kedvenc. Nincs ének, (vagy csak minimális) ezért tisztán hallani a részleteket, jelenetekhez tökéletes aláfestő zene. Felkerült még igazi öltönyös New York-i zene, ami teljesen más világ. Kicsit jazz, kicsit hip hop, eszelős. Élő hangszer, pazar, vigyorgás. A New York királya közben átváltozik minden. A kátyús, vizes utcából Times Square lesz, a koszos, csattogó Ikarusz pedig fekete Lincolnná válik. Zseniális, nem kérdéses. Esős, monoton hétköznapokhoz muszáj némi depresszív, és melankolikus maszlag. Lehet közben gonosznak lenni.

Konkretizálom a dolgokat. Itt van ez a Bonobo. Zseniális zenész, DJ. Albumainak 90%-án túl mondom ezt. A Hatoa. Egyhangúan, csendesen indul. Ám ahogy felébrednek a hangszerek érezni a lágyságot, finom az egész. Indul a ritmus, lasabb a megszokottnál, épp ezért nem tolakodó. De ott van még a Super 8, a Kota, és sorolhatnám.

Más stílusban kavar a What Does Your Soul Look Like (vágott verzió). Akár egy retro mese is kezdődhetne vele. De túl a visszaszámláláson indul a gitár, a dallam. Lassú, kicsit feszültséggel teli. Nem sokkal később jön a dob, összeáll a kép. Bő 13 perc, megéri.

Hazai vonalról Punnany-ék kerültek fel eszelős szövegeikkel, és remek, magas színvonalú beat-ekkel. Az Álomképek magával ragad, hosszú éjszakákon tökéletes. Itthonról ott van még Akkezdet Phiai féle Zenebudhizmus. No comment. És hogy teljesüljön az Örült oldal álma is zenél még a Hősök is. Érezni a festék szagát, az éjszaka sötétjét, a távolban robogó vonatok zaját. Rosszul induló, vagy végződő napokon örök barát Kowalsky és a Vega bíztat az Ennyi csak-ban.

Messzi földről, Amerikából is jelen vannak zenészek. Chester Bennington, és csapata nagyokat alkotott már a korábbi évek során, most csak egy számot emelnék ki. Not alone. Haiti-t szándékozik segíteni a szám. Kicsit sírós, kicsit érzékeny, de fantasztikus. Népszerűbb vizzekre evezve zenél még a Crazytown, mégpedig a Revolving Doors-t. Igazi lazítós, jó hangulatú track, Los Angelesi pálmafákkal, parti sétányon suhanó Cadillac-kekkel. Komoly, mégis könnyed az Empire of the Sun féle We are the people. A címe elmondja a lényeget. Tűző napon, földúton sétálós napvégi zene: Everlast - Whats like A tengeren túli hip hop-ot itt a Fort Minor képviselné.  Nem emelnék ki számokat, hallani kell.

Ha már hip hop akkor nem haladhatok el az Ausztrál kontinens szülöttei mellett, névszerint a Hilltop Hoods mellett sem. Igényes, és lazítós hangulatot idéz a Testimonial Year, kemény időket, nehéz döntéseket a Left Foot, Right Foot, és ott van az „adrenalinbomba” a The Captured Vibe Restrung.

Szomszédságukból, Japánból ellátogat a Michita, az instrumental nagy mestere. Korábban emlegettem a jazz-hip hop-instrumental koktélt: Brakship. A hip hop ezesetben háttérbe szorul, de ettől függetlenül kellemes, bármikor hallgatható szám. Régi dőket, mosolyokat csal az arca a Softtyms.

Csapongva a kontinensek között visszaidézve a szöveg elejét ismét Amerika, illetve talán úgy a helyes hogy New York. Fun Lovin Crimminals. Hatalmas figurák, öltönyös, napszemüveges de nagyon laza számok. Ritmusos bólogatásra invitál a Too Hot, ami tökéletesen tükrözi az együttest. Számomra az igazi tetőpont esetükben a. The Grave And The Constant. Akárhányszor meghallom előtör belőlem egy igazi, elismerő, és lélekből jövő  „óbazdmeg”. Nem kell akkor több.

A német zene nem tartozik kedvenceim közé, ellenben Trentemøller fantasztikus dolgokat művel. Digitálisan elől állított remekmű: Take Me into your skin. Kiábrándult, fülledt, gitáros: The Very last ressort.

Filmzene vonalról kihagyhatatlan a BT. Tiszta, és gyönyörű,  a Satellite. Aki hallotta érti. Brian Tyler nagy öreg a szakmában, érződik is a zenéjén. Tipikus reggeli városképek aláfestője a Welcome to Tokyo, a This is my Mexico pedig mély beszélgetések, elmélkedések kísérője.

Külföldön befutott hazánkfia Yonderboi. Holló, billentyű, és kőkemény ritmus egyenlő Before you snap.  Gyerekkórus, és a Pokol, vagyis All we go to hell.

A folyamatosan bővülő lista átmenetileg véget ér. Remek zenék ezek, érdemes böngészni köztük. Pár év múlva valószinűleg ezek lesznek a retro, és sokak számára unalmas számok, nekem viszont a mindennapok részei. És sokan vannak még így ezzel, mert zenét hallgatni jó. Kikapcsol, vagy épp felpörget, elrepít, vagy épp földhöz köt lényegtelen, ami a fontos: nélkülözhetetlen.

„A lelked a dallam, a tested a ritmus, az elme az rím, ez zenebuddhizmus”

Akkezdet Phiai

2010.05.15.