havazoo

Hát igen. Pár hete hatalmas lendülettel újult meg az oldal, úgy gondoltam most aztán belehúzok, és ismét heti rendszerességgel közlök írásokat. Volt is ötlet, mert ugye nagy volt a „kiaknázatlan” időintervallum. De valahogy sosem jutottam el idáig. Most remélem sikerül.

Az utolsó poszt ha jól emlékszem a Chain bukásáról szólt.

 Azért le csekkoltam. A memóriám tökéletes, nem tévedtem.

Hát, az élet nem  állt meg, eltelt pár hónap. Hatalmas ötletek buktak el, de rengeteg került elő, és némelyik meg is valósult. Új dolgokat fedeztem fel, nagyszerű embereket ismertem meg.

Kezdjük sorban, de minden rendszer nélkül.

Szeptemberben ugye lement a Chain, hiányzott is piszkosul, de az idő múlásával meg elégedtem vele. Elkezdődött az (tan)év, lett ezernyi egyéb dolog, milliónyi szívás, pláne így az utolsó évben. Avattunk szalagot, illetve hát táncért cserébe adtak egy valamit számokkal, végén egy 24 karátos kitűzővel. Fasza. Komolyan. De hát ez is megtörtént, a sablon robot élet része. Jó ez erős, de valahol igaz. Nem rajongok érte, valószínűleg nem is fogok. Persze, ahogy vége ennek a korszaknak minden perce fog hiányozni, de akkor is. 

Még az év kezdetekor ismertem meg egy pirosat, nem is bántam meg. Nem kell ezt érteni. Innen származó ötlet alapján (és milyen szépen kanyarosan írtam ezt le) próbáltam meg ismét kamerát ragadni egy jóval kisebb volumenű, de „finomabb” téma kifejtése céljából (lehet, hogy valahol a mondat közepén elfogalmaztam magam, és értelmetlen, de sebaj).

Na ebből nem lett semmi. Bár az ötlet továbbra is tetszik.

Sokak szerint akkor ronthattam el dolgokat, mikor megnéztem az Annie Hall-t. Névről ismertem én Woody Allen-t, persze, meg talán egy körvonal is volt a megjelenéséről, de ennyi. Nem is tetszett a film. Eltelt egy kis idő, megint megnéztem. Kezdtem megérteni, rájönni. Innen vitt egyenes út az összes többi WA film felé. Hétalvó, Rádió aranykora, A világ második legjobb gitárosa, Füles, Csillagporos emlékek, és az összes többi. Tompul a memória, ugyanis az egész egy szupermarketben kezdődött, itt szereztem be ugyanis a Annie Hall forgatókönyvét. Tényleg. Na, így már rendben van az előzmény. Tehát felfedeztem ezt az embert, és filmjeinek nagy részét. Környezetemben nem igazán találtam rokon lelkekre, de hát akkor mi van. Semmi, süljön csak tovább a sok sügér (e pillanatban nem vagyok benne biztos, hogy az hal-e, de úgy rémlik) a maga olajában.

Rögtönzött hasonlat. Jó vagyok mi?

Tehát folytatva dolgokat. Van egy sajátos stílusa ezeknek a filmeknek. Eddig egyenlőre csak a „beteg” kifejezést hallottam rá, és valahol jogos is. Talán pont ez fog meg. Azt is tudom, van némi különbség bredpit és vudielen között megjelenésben, és hogy ez sok embert zavar, irritál, de én nem vagyok köztük. Szeretem a filmjeit, - a novellái kicsit fárasztóak, jobb azt képen látni-, és mióta kezembe került egy majd 600 oldalas interjúkönyv ez tovább erősödött. Változott a kialakult kép, de nagyon is pozitív irányban. Hihetetlen tempóban írja és rendezi filmjeit, még most is ennyi idővel, ami szimpatikus, tiszteletre és irigylésre méltó. A forgatásokon a szereplők ne kapnak konkrét utasítást a karakterre vonatkozóan, mégis minden flottul működik. Egy Woody Allen forgatás bizalmon alapszik. Mi ez ha nem csodáltra méltó.

Na ezt kifejtettem.

Muszáj megemlítenem a négy kerék világát, és az ottani nézeteimet. Szintén szeptemberben, a rutinvizsga környékén sokat gyakoroltam a vezetés egy elzárt betonplaccon. Egy idő után ment is minden, onnantól szólt igazán a színtiszta élvezetről a történet. Remek társ volt a most már 25 éves Corolla. Addig is rajongtam érte nem vitás, de abban az időszakban szerettem igazán bele. Korábban kifejtettem már, hogy nem különösebben szép, és nem is egy tipikus mai-fiatalos autó. De nem is akarom, hogy az legyen. Hol van ehhez képest bármi manapság divatos és közkedvelt jármű? Hogy van az, hogy ez a vén, kocka, kényelmi elektronikától mentes, jellegtelen valami a maga kb 400ezer forintos árával fizikai állapotában köröz bármilyen mai, 3-4 éves sokmilliós járművet? Csak ezt nem értik. Persze, nem ezzel fogsz elmenni a spanokkal hogy „elrugd” valamelyik egyenesben, és nem ezzel fogsz zsírokatdriftelni (istenem, ha tudnák) a parkolóban. Ellenben ezzel fogom beutazni a világot, eljutni messze innen eső tájakra. Bár ez most csak egy álom, mértne valósulhatna meg. Egy Ír túra nem is kivitelezhetetlen, viszont hihetetlen emlék.

Két igazán emlékezetes élményem van ebből az időszakból a Corollá-val kapcsolatban. Az egyik a már emlegetet placcon történt. Kora ősz volt, és a vizsgára gyakoroltam. Egyszerű szalon volt a fő feladat. Nem is volt vele gond, sikerült is tucatszor. Viszont tegyük hozzá, hogy szervo nélkül ilyesmit huzamosabb ideig csinálni nagy fájdalmakat okoz kar tájékon. És imádtam. Beültem pulcsiban, de 2 perc után legszívesebben ruha nélkül folytattam volna, annyira izzasztó művelet. És élveztem. Élveztem, csinálni, 20-30 menet nem is volt gond. A Nap lemenő félben volt, tökéletes, idilli hangulat volt.

A másik emlék sokkal szerényebb, és kevésbé akció dús. Mint mondtam hibátlan állapotú a jármű, egyedül csak az első lámpáján volt egy kőfelverődés. Nem okozott semmilyen baj, csak ronda volt. Mikor megérkezett az 5000 forintos taiwani üveg lámpa be is lett szerelve a helyi szervizben. Októberben történt mindez, délután. A Nap már le ment, de a fénye még bőven elég világossá tett mindent. A műhelyben már kész volt a Toyota mire leértünk, csupán a papírmunka váratott magára. Tipikus neonfény, fehér, olajfoltokkal tűzdelt csempe mindenhol. Az épület egyik falánál ML merci felett tanakodtak a mesterek, szép csapat gyűlt ott össze. Én pedig csak álltam a már szép szemű kocsival szemben. Nem történt semmi drámai, egyszerűen csak emlékezetes, és örökre megmaradó kép maradt az úgy. Műhely, kékes égbolt késői sárgás csíkokkal, és a Corolla.

Hát, ennyi.

Tovább haladva, és a témánál maradva térnék ki a Speedhunters világára. Az autókra kevésbé fogékonyak nyugodtan pörgessenek tovább. Napi 3-4 posztal bővül az oldal, gyakorlatilag minden pontjáról a világnak. Számomra utánozhatatlan hangulat járja át azt az oldalt. Élmezőnybe illő profi képek mindenhol, közép-európában ismeretlen szintű átalakítások, járművek százait vonultatva fel. Egy kapu, kapu ami a nagyvilág legjobbjait hozza el, és masszív nyálcsorgatásra ad okot. Ha csak egy olyan képsorozatot tudnék lőni, mint ami ott tucat számba megy… Sokat tanultam onnan, talán ezért is emeltem ki.

Hazai viszonylatban a totalcar ami stílusában igazán megfog. Őszinte, reális, objektív képet adó, és pazar stílusú írások kerülnek fel. Különösen élvezetesek a nagy öreg Csikós végeláthatatlanul hosszú posztjai, ommm és Winkler sajátos, szókimondó stílusú tesztjei, és Karotta ritka, de hozzám talán legközebb álló beszámolói, legyen szó egy dubai gumi-tesztről, vagy a saját Datsun projectjéről.

Tudom utóbbi két téma nem igazán megható, és inkább hétköznapi, mintsem világmegváltó, de miért hagynám ki őket? Szeretem.

2009. 12. 24.-én hallgattam meg először a Körkorképet. Már akkor sem rajongtam a hazai hiphop élet szüleményiért, ma se nagyon. De ez az album megfogott. Kotta – Életzajok című klipje kapcsán jutottam el az akkor debütáló Punnany Massif számhoz, a Telik-hez. Mára ez lassan bevonul a köztudatba, de akkor még nem volt divatszám-kezdemény. Akkor még épp hogy fel lehetett lelni valamit is erről a pécsi formációról. Persze nem regélni akarok az akkori helyzetről, csak visszagondolva furcsa. Azon a télen rongyosra hallgattam az albumot. Más volt mint addig bármi. Végre nem a telepről, az utcáról, és  a bandákról beszélt valaki. Aki nem hiszi hallgassa meg az Álomképek-et. Ugye. Azóta semmi sem változott, masszívan ragaszkodom a bandához. Amikor áprilisban megjelentek a hírek a következő, Shen Kick című albumról nagyot ugrott a pulzusom. Május elejére volt tervezve a premier, de jogi problémák miatt laza fél évet csúszott minden, így októberben került kezembe a duplalemez. Nem vagyok kritikus, nem fogok elemezni, de nem csalódtam. Ekkora kiegészült a csapat, élőhangszerek jóval nagyobb hangsúlyt kaptak, kifinomultabb lett az egész zene, hogy az „emerkettes” fellépésről ne is beszéljek.

Hogy miért is fejtettem ki mindezt ilyen részletesen? Mert számomra fontos. Rajongok ezért a zenéért, és jelen van minden nap, a zötykölődő koszos Ikaruszok nyújtotta utazások során.

Nem sokkal később lyukadtam ki a mashkulture oldalán. Nem kell megijedni, igaz, hogy bizonyos mennyiségben divatról szól, de nagy rendszerességgel kerülnek fel máshol hazánkban nem ismert külföldi, underground művészek képei, alkotásai. Érdemes böngészni kicsit.

Ez ismét apróság, de mára a mindennapjaim része lett.

Zenei téren millió változást fel lehetne még sorolni, de azt későbbre hagyom.

Fontos, és nem elkerülhető azonban, hogy elkészült a Chain – The last dream, vagyis a folytatás. Utólag is elnézést, hogy elmaradt a napló vezetés, de túl gyors volt a folyamat. Karácsony előtti héten kedden vetettem papírra a történet első harmadát, majd rövid időn belül –segítséggel- összeállt az egész. Ezt követően elkezdődött a szünet, mely második hetének hétfőjén lezajlott az első forgatási nap. Pont egy hete. 16 jelenetünk volt, ebből 15 szereplős. Ezért kétségtelen, hogy a rendelkezésünkre álló összesen 2 nap irreálisan kevés volt a nyugodt munkatempóhoz, és kényelmes menetrendhez. Első nap feszült is voltam emiatt, akkor még nem tudtam, hogy végzünk-e, és hogy a felvett anyag milyen lesz (nem lett volna lehetőség korrigálni).

Elkészültünk. Második nap el is kezdtem a vágást, ami ugyan másnap hajnal fél 5-ig tartott, de el is készült a film 80%-a. Elégedett voltam, de az igazán jó hangulatot hiányoltam, habár nem volt belőle hiány, csak egyszerűen keveset forgattunk. Az eredmény szerintem kielégítő, bár a vélemények eddig megoszlanak. Igen, érződik rajta egy kis kapkodás, de vegyük figyelembe hogy tokkal-vonóval 2,5 hét alatt a semmiből film született. A premier még hátra van.

Hát, kezdetnek úgy gondolom elég, nem akarok mindent egy levegővel ledarálni, szóval a végszó: folytatása következik.

2011.01.02.