havazoo

Lassú, mélységes mély, és minden erejével magához ragad. Tömören így tudnám leírni a Portishead '98-as New York-ban adott koncertjének felvételét. Az utóbbi időben többször is belefutottam az eddig távolról ismert banda lemezébe, ma viszont erőt vettem magamon, és a kellő mennyiségű papír lerakása után megszereztem. Pár szám, illetve feldolgozás során már be tudtam tájolni a stílust, de ez valljuk be nem sok. Viszont valami megfogott benne, és nem csalódtam.  Hosszas kritikát millió szám lehet találni percek alatt, így nem vesződnék a számonkénti részletezéssel, érdekes infókkal, összességében csak ajánlani tudom. Simogató ének, lágy vonósok, határozott, de visszafogott ütemek. A kezdetektől fogva egy egész, egymásba olvadó harmóniát kapunk, borongós hangulattal, és egy magával ragadó érzéssel.

Nem mainstream slágerek tömkelegét hallhatjuk, hanem sok gondosan felépített, és végtelenül kidolgozott történetet. Lágyan altat, felkavar, vagy éppen messzire hajít magától ez az album.

Külváros, éjszaka, csöpögő eső, sárgán pislákoló lámpák, távolban suhanó autók halk zaja. Messze emberi körvonalak, arc nélküli árnyképek. Lassan haladsz előre, a félelem azonban távol marad, láthatatlan szemlélője vagy csupán a külvilágnak. Végtelen sikátorok, nedves falak, végtelen sötétség.

Hát, ilyen is ez az album.